Harangszó, 1920
1920-11-21 / 47. szám
268. HARANQSZO. 1920. november 21. radt emlékek mind azt bizonyítják, hogy a földi vándor az életet az ismeretlen jövő felé vivő dtnak ismeré, amelyen sok tövistől sebezve jut el a véghatárhoz, a sirhoz. Az ószövetség könyvében így hangzik a bírálat az élet és halál értékéről : »Jobb a jó hír a drága kenetnél, de sokkal jobb a halálnak napja a születés napjánál.« A szent ügyért, a Jehovában való hitért folyt küzdelemben kifáradt, üldözött próféta ajakán, — midőn a rengetegben buj- dosik — e sóhaj fakad: »Elég immár Uram, vedd el az én lelkemet, mert jobb énnekem meghalnom, mint élnem.« Az indus nép ősi hite szerint az ember lelke a fő Istenből, Bráhmából szállott ki ’s jött a földre E kiválásért s sírig tartó szenvedéssel kell bűnhődnie. Az indus hitből származott buddhismus alapítója, Buddha tana szerint az élet elejétől végig a gyötrelmek láncolata. Ettől az ember csak úgy szabadul meg, ha minden öröm-, életvágyat elfojtva magában önsanyargatással törekszik mielőbb eljutni a megsemmisülésbe: a nirvánába. Thráciában is a nép kevés értéket tulajdonított az életnek a hozzá fűződő tövisek miatt. Ha gyermek született, az összegyűlt rokonok, ismerősök keseregve emlegették, hogy eggyel ismét több lett a szenvedők száma. Mikor pedig meghalt a család rencse. Már korábban kirabolt nép- telen falvak üszkei fogadták őket; sehol, semerre emberi lény, csak egy-egy gazdátlan, éhe3 kuvasz vonítása visszhangzott át az ős-erdő- rengetegen. Pedig jódarab földet benyargaltak reggel óta. A nap delelőre járt, mire kezdtek ritkulni, majd elelmaradozni az erdő fái s az ügető csapat előtt kisimult a rozsdafoltos őszi táj. Az aga meglassította lova járását és álmodozva nézte az előtte hullámzó sikotl ilyennek látta képzeletében a szülőföldjét. Ismerősnek tűnt fel neki itt minden: az ezüstösen kígyózó folyó, mentében a bús- sóhaju tüzek, rezgő nyárfák, odébb a nádas, messzebb egy tanya féle. Csak a legelésző ménes hiányzott s a varkocsbafont hajú csikósgazda. A törők tudná megmondani: hova lettek ? — Napnyugatnak nagyobb falu látszott, zsákmányt sejtve a csapat arra ügetett előre, Deli aga a folyó mentét követte. Nem bánta, hogy elmaradt a lovasaitól, legalább egyeegy öreg, vagy fiatal tagja: a hozzátartozók nem gyászoltak, hanem örömüket nyilvánították, hogy egy társuk megszabadult az élet terhétől. Nyugalom fogadta a halál révén, ahol többé »nem bánt senki, nem fáj semmi.« Az életet mindig szebb oldaláról nézni szerető görögök is féltek a kij- kerülhetíen moira, végzet hatalmától, amely egy-egy kiszemelt család minden, még legártatlanabb tagját is egyik elődjük vétkéért kegyetlen csapásokkal üldözi a sírig. Herodot — a történetíró — nem titkolta azon hitét, hogy mikor az élet nyomorúságos : a halál az embernek legóhajtottabb menedéke. A földön senkinek sincs arra tehetsége, hogy elkerülje azt, ami végzetszerűen eljövend. Sóion, a nagy törvényhozó a fénytől környezett, gazdagságáról hires Krösus király előtt is azt állítá, hogy halála előtt senki sem lehet boldog. Vele megegyezőleg mondja Sophokles: Legnagyobb szerencse, nem születni soha, vagy, ha világra jöttél: hamar visszaesni a semmiségbe. A római nép életében is mindinkább meghonosult az a meggyőződés, hogy az ember a bölcsőtől a sírig a meg nem változtatható falum hányja-veti és ktseríii életét. Azért, mint Píinius mondja: a halandónak legnagyobb értékű öröksége a halál. A múltnak bármelyik korszakát vizsgáljuk, bármelyik nép történetét olvassuk, az látjuk, hogy mint a térdül lehetett a gondolataival. Azokat úgyis a zsákmányszomj vezette, míg őt csupán az emlékei vitték. Vitték., . Ugytetszett, az édesanyjáról csacsog a folyó csobogó vize, róla dudorász meséket a szellő, intenek, hívják a fák, sárguló avarjukat hullatva simogató fehér turbánjára. Még az ezüstfátyolos, őszi ég alatt átvonuld vad- ludak kiáltása is úgy tűnt fel, mintha kedves, hivó szó lett volna. Ment. Pár lépést tett csak még s ott állt előtte szomorú valóságában a tanyaház romja, üszkösen meredve reája, akár a sírból fela'sott koponya fekete szemüregei. Nézte, nézte a romokat és a nyomán felviharzó emlékeket... Mást alig látott, pedig a halál is ott leselkedett. A tanya mögötti rekeí- tvésben az izsákfalvai palánk por- tyázó hajdúi lestek rá. Már messziről észrevették és látták, hogy úgyis feléjük tart, a rekettyésbe húzódtak előle, hogy minél kevesebb kockázattal csinálhassanak jó fogást. Valóban jó fogás lesz a rongyos, kómészetben a mezőn, hegyen, völgyön vetés, ápolás' nélkül is fakad, növekszik a tövis, a mérges növény: az emberi életben is eleitől fogva tért követel, ezernyi alakban zaklat a baj, szenvedés. A veszteség' csalódás fájdalma egy, vagy más úton behatol nemcsak az alacsony gunyhóba, de a magas palotákba is, a bánat rést talál az érező szívhez úgy a kopott daróc, mint a bársony öltöny alatt is. Méltán számíttatnak az élet töviseihez a hálátlanság ’s ezek megszemélyesítői is. A hálátlan, ki a részvétből nyújtott kenyérért követ hajit jólíevőjére, megmarja azt a kezet, mely őt a bajból kimenté, az a felnőtt szívtelen gyermek, ki az édes anya édes tejéért, gondos, bű szere- tetéért viszonzásul durva sértegetéssel keseríti meg annak napjait, aki mellől a csalódott szülő sírva megy a koporsóba: tüskebokrok az élei kertjében, amelyek a közelükben levő' csak tépni, sebezni tudják. A szívtelen önzők, kik önérdeküket bálványozva irigységgel tekintenek mások jólétére ’s válogatás nélkül ragadnak meg minden eszközt fékezhetlen hírvágyuknak mások vesztére is kielégítéséhez, a gyulölság rabjai, kik igaz úton, becsülettel fáradozó embertársuknak nem tudják megbocsátani, hogy több eredményt képes felmutatni, nagyobb mértékben vívja ki a köztiszteletet mint ők, ezért rossz akarattal üldözik ’s bukásán kárörömmel sza hajdúknak: vagyont érő boglát fénylelt lovag turbánján, drágakő, vertarany a lova szerszámján. Emlékeiből már csak akkor ocsúdott fel Deli aga, mikor a hajdúk meztelen kardjai villogtak vésztjóslón feíéie. A kelepce sikerült: a gyalog hajdú megfogta a gyanútlan török lovas vitézt. Hiába volt a széllel versenyt rohanó arabsmén : nem volt menekvés. Kettő közül választhatott: meghalni dicsőn, hősként, vagy fogságba esni és elpusztulni dicstelen valamelyik várbörtön penészes fenekén. Az előbbit választotta. Az egyenetlen tusa rövid volt: egyet cikázott Deli aga kardia, tizet, húszat villant a hajdúké s még akkor is vágták, szabdalták, mikor már rég elszállt belőle a lélek. Azután eltemették a tanya mögötti rekettyésbe, — talán éppen az édesanyja mellé... A puszták szellője haza vezette elrabolt fiát.
