Harangszó, 1920
1920-11-14 / 46. szám
258. HARANQSZÓ. 1920. november 14 e szálló porszemét, hanem a feneketlen Végtelenség megszámlálhatatlan napmyrriádjait s a végtelen ae- teróceánon villámsebességii, örvénylő kavargással tovairamló egész világait is, hogy másodpercnyi pontossággal, megjuhászodó, feltétlen engedelmességgel tartsák be kimért égi pályájukat. Egy Akaratnak engedelmeskedik az egész végtelen mindenség, csak Bucharin Nikoláj és hitfelei nem, mert ők azt tartják, hogy rabbá, szolgaivá, gerinctelen jelleművé, csendes hülyévé, barbárrá teszi az embert az az érzés, hogy ő, a végtelen világ parányi, élő, gondolkozó porszeme, fia, örökéletü, halhatatlan lelkű gyermeke a végtelen erejű, örök Szellemnek, az élet, erő, igazság, bölcsesség és szeretet Istenének. Barbárrá teszi az embert ő szerintük azaz érzés, hogy »arról ismertük meg a szeretetet, hogy ő az ő életét adta érettünk, mi is kötelesek vagyunk odaadni életünket a mi atyánkfiáiért« (1. János 3, 16.); az a hit pedig rabbá, hogy ; »az Úr pedig a lélek és ahol az Útnak lelke, ott a szabadság!« (II. Kor. 3, 17.) Sötétség és lelki rabság fiai ők, akik nem akarják befogadni a világ világosságát, hogy életük legyen. Nem tudják, hogy az emberiség élete nem lehetett erkölcs, vallás nélkül. Nem tudják azt, hogy ha egy nép eszménytelen, hiteha- gyott, jellemtelen, romlott, ha nincsenek nagy számban erős jellemű, meg- vásárolhatatlan, féltétlenül megbízható, önzetlen, talpig becsületes fiai, akkor lehet annak a népnek mindene bőven, lehet sok marhája, gabonája, vasútja, gyára, tudománya, mégis zúg zordonan a halál szele, gyilkoló lehellete felette. Erkölcs nélkül Róma is ledől nehéz rabigába. Szavak helyett lássuk az élet tényeit ! A világ egyik legműveltebb államának, a legyőzve is hatalmas evangélikus Nérnetbirodalomnak a fővárosban, Berlinben, a császári palotával szemben, a főtéren emelkedik az evangélikusok hatalmas, gyönyörű székesegyháza. Homlokzatáról egy büszke hitvallás szól a világváros népéhez és minden jövevényhez: >Az a győzedelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk !« (II. ,Ján. 5, 4.) Komoly bizonyságtevés ez arról, hogy annak a nagy, német műveltségnek, amelyen lépten — nyomon csodálni kénytelen még más, müveit nemzet fia is, erőforrása, fentartója, irányítója a Luther apánk ősi, izzó, dacos hite, hogy: »Erős vár a mi Istenünk!« Lássunk bizonyítékot ! A büszke porosz nemzet egyik előkelő miniszterének a fia, Bodelschwingh Frigyes, a königgrätzi csata után, mint gazdatiszt előzetes terv nélkül bevetődik egy kis, falusi templomba. Isten egyszerű szolgájának a szava a leikébe markol: hogyan fog ő számot adni földi életéről az örök Bírónak, mivel viszonozza az ő végtelen, meg nem érdemelt, ingyen való kegyelmét, szere- tetét? E töprengés, e vágy volt az első mozdulata az élő Isten felé, mint a járni kezdő gyermek első, bizonytalan lépése az édesanyja felé. Elhatározza, hogy lelkész lesz. Nemsokára már Párisban van. Nincs semmije se, csak — hite. Egy nyomorúságos kis hónapo's szobát bérel s oda hívja a német származású utcaseprők kóbor gyermekeit s megtanítja őket imára, énekre-s a szeretet vallására. Jóra, nemesre nevelve megmenti őket a becsületes életnek. A hű, istenes igyekezeten Isten áldása volt. Nemsokára »már« harmoniumot is birt venni! Később már egy pici imaháza, pici lelkészlakása is lett a néhány tagú lelkes gyülekezetnek. A »Kegyelmes Úr« kiváló fia ittt nyomorog, küzd, diadalmaskodik boldog hitével az élet iskolájában. Aki a sors szálait fonja, innét elegendői gyakorlat, edzettség után elvitte haza Westfáliába, ahol Bielefelden folytatja tovább szent munkáját. Forr a lelkében valami. Érzi, hogy ő rá valami nagy feladat vár. Csak a módot, az útat nem látta, hogy adja át aján- dékúl lelke nagy, égi tisztaságú sze- retetét az ő embertársainak ? Életé Vezére ezt is megmutatta. Jámboi1 bielefeldi polgárok egy egyszerű parasztházat vettek a város mellett szegény epileptikus betegek otthonára. Bodelschwingh előtt világossá lett az élete célja. Elgondolta, hogy az igaz Istentisztelet nem a tömjénfüst, hanem: az irgalmasság (Máté 9, 13.), eszébejutott az isteni szózat: »Legyetek irgalmasok, mint a ti mennyei Atyá-; tok irgalmas!« (Lukács 6, 36.), és TÁ 1« O'JL. a A mi hadi foglyunk. Lelkem szemével a Távolba ha nézek, Megjelen előttem. Fogoly társunk képe. Messze idegenben Sárga tenger partján Kesereg hazája S övéinek sorsán. • Podólia síkja, Kárpátok lejtője, Sok vitéz magyarnak Lett a temetője. A vak muszka golyók Zápora hullt rájuk, De megszabadult a Nagy vésztől hazájuk. Mert hős székely fiuk S jeles tiszti készség, Megmutatta, mit tud A magyar vitézség. Mindenütt daliás Népe előtt jára ... Klekoti rohamban Látták utoljára. Szomorú a többi: Dörögnek az ágyuk, De a hős hadnagy már Nem figyelhet rájuk. Jeges Szibéria ólmos ege őrzi, Szívét keserűség Marcangolja, vérzi. Évekkel ezelőtt Egy szép nyári éjen Itt hagyott bennünket Nyomasztó kétségben. S bár mind nagyobb a vész — Igen sokan vannak — Sok helyet kell védni A szegény magyarnak: Bajnok tiszttársai Új rohamra mennek. Magyar fegyvereknek Hírt, nevet szereznek, Véres lapon Hadúr Nagy parancsa állott, Fegyverbe hivá a Legfelsőbb szolgálat Fene párducokként Megállnak a harcban. Egyek az örömben, Egyek a bánatban. Csak őt védi nagy ház Magas kerítése, Nincsen neki nyitja, Nincsen neki rése. S míg itthon kedvesi Érte aggódának, Szeme közé nézett Százezer halálnak. Legendás bajtápsunk Ott szenvedett köztük, Bátor arkangyalként Virrasztóit fölöttük. Aggódó őrei Fülelve vigyáznak, Féltett rabja van az Emeletes háznak.
