Harangszó, 1920
1920-11-14 / 46. szám
1920. november 14. HARANGSZÖ. 259. »Boldogok az irgalmasok, mert ök irgalmasságot nyernek« (Máté 5, 7.). Mint égi parancsot érzi lelkében, hogy neki is az irgalom egy gyönyörű tartományát kell megalkotni ilyen vigasztalan nyomorúságú betegek békés lakhelyéül. És ő engedelmeskedik is az irgalom Atyjának. Hozzálát a nagy munkához. Nem ismer akadályt. Hite diadalmasan viszi célja felé. Derék hajadonok, ifjak egész serege veszi körül, akiket lelke egész melegével, erős hitével tanít a legszebb tudományra, a némán, önfeláldozóan, lemondóan, hű szere- tetre: >ki közületek első akar lenni, mindenkinek szolgája legyen, mert az emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem, hogy ő szolgáljon és adja az ő életét váltságul sokakért. « (Máté 10, 44—45.) Egymás után emelkednek a theuto- burgi erdő vadregényes, lankás völgyében a szép, swájci mintájú, modern pavillonok. Jönnek a betegek is az ország minden részéből. Aggastyánoktól kezdve pár napos gyermekekig mind nyavalyatöröttek. Időnként előveszi őket e súlyos idegbaj, sikolt- va, hörögve összeesnek s magukat tépve, verve szenvednek, kínlódnak. Nagyrészük úgy szerezte e betegséget kicsapongó, züllött, iszákos életmóddal, mások pedig ilyen elődöktől örökölték. A piciny, idétlen kisdedek az elődök bűneinek az átka alatt szenvednek egész életükön át ártatlanul. Boldelschwingh apó e gyógyíthatatlan baj enyhítésére a munkát alkalmazta. Külön családban vannak a betegek kor, nem és foglalkozás szerint. Külön szabó, cipész, asztalos, lakatos, földműves stb. »család« van külön pavillonban, ahol csendes munkával töltik az időt, ápolók és »családapák« felügyelete alatt. A »családanya« a háztartást vezeti. A krisztusi szeretet melege, békéje sugárzik mindenütt, ötvennél több pavilion van, többi közt: gyermekotthon, ovoda, iskolák, iparműhelyek, gyárak' villanytelep, sebész osztályok, elmegyógyintézetek, vendégfogadók, diakonissa ház és több templom; van mintagazdaság, külön nagy munkástelep az ország kóbor embereinek a letelepítése végett, van az intézet afrikai hittérítő állomása részére arra való égyéneket képző intézet, van lelkészi főiskola, ahol a lelkészi pályára készülő ifjak hasznos gyakorlati ismereteket szereznek, a nap jórészét pedig kék zubbonyban, kék kötővel, mint ápolók a betegek mellett töltik, hogy megtanuljanak »mindenkinek szolgálni«, mint az »emberfia«. A háború elején 6 lelkésze, 1400 >növér«-je, kb. 200 »testvér«-je volt az intézetnek, amelynek hozzávetőleg 6000 nyavalyatörös és őrült betegje volt. Valóságos kis »állam«, a szeretet, az irgalom állama. Ha végig járja az ember a sok pavillont s megnézi közelről az egész intézetet, sokszor megáll csodálkozva. Hogy mily élet van itt, elég látni az aranyos jóságu, hófehér kendős, simára fésült hajú, kék szemű, kedves mosolygu nővéreket, amint csendes türelemmel, hű szeretettel ápolják szenvedő embertársaikat, kiket, mint hasznavehetetlen terhet, a modern társadalmi élet gépezete kilökött magából. Nem hagyják elpusztulni őket az útszélen, hanem otthont, ápolást, vigaszt, szeretetet kapnak tőlük az Isten nevében — ingyen. A művelt Görögországban a Taigethos hegyére tették volna ki az ilyen epileptikus gyermekeket a spártai anyák a rókák és hollók eledeléül A művelt Görögországban a »Halálhajóra« hajtották volna az ilyen elaggott vagy hasznavehetetlen munkásokat és az elvitte volna őket a Halál szigetére, hogy éhségükben egymás húsát marcangolva haljanak meg rémes kínok közt. Egy ember hite azonban elég volt arra, hogy e szánalmas élő halottak otthont, kedves, meleg otthont, testvéri szíveket, szeretetet, vigaszt találjanak a kietlen, rideg önzés világában. Könybelábad az ember szeme, mikor a gyermekotthonban este »takarodót« fújnak s a gyönyörű tisztaságú, fehér hálóteremben a piciny ágyakon térdre ereszkednek a kis ártatlan betegek, kezecskéjüket össze- téve köszönetét mondani az árvák Atyjának azért, hogy elküldte Fiát az elveszettekhez, a betegekhez, bűnösökhöz, megtanítani őket égi irgalomra, égi szeretetre, amely megváltja e világot. A legmélyebb tisztelet és elismerés támad az emberben, mikor látja azt a mély, néma, önmegtagadó szeretetet, amely a »Nővérek« szívéből a fájdalmak szánalmas emberei1 Percek, órák, napok, Kínos hetek múlnak, Hetek hónapokká, Esztendőkké nyúlnak*., A fogoly ott sínylik, Élve, eltemetve; Karjai erősek, Munkára nevelve. Mit ér idegenben A terített asztal, Otthon a fekete Kenyér is vígasztal. Egy bús napon vége, Vége a hős harcnak! De ellenünk örül A nagy hadisarcnak. Csak a Sárga tenger Nem adja ki foglyát, Bár repeső szívvel Várjuk, hogy meghozzák: Vágyó tekintete Mi felénk sugárzik, Van-e, kinek szeme Részvétkönnytől ázik ? Hol az a kin, melyet Rabló varjak tépik Utóbb imádságra El nem bírna teste, Magyar haza testét, Kulcsolpdik keze, Ha ily áron otthon Karban ünnepük a Lelkét fölemeli Párjánál lehetne? Szép ország elestét. A nagy hit ereje: Hol a kereszt, melyet Hős székely legények „Áldd meg isten, áldd meg Magára nem venne, Csak ismét hazája Komor fővel járnak, Magyarok hazáját, Hargittájuk ormán Szép magyar hazának Hű munkása lenne ? Vad oláhok állnak. Egyik városkáját, 0 Szűk neki a börtön; Északon és délen Annak is egy házát, Orosz nem bírt véle, Gond üli a népet, A benne lakóját, Oda került sárga Turulmadár szárnya Apró cselédeit Japánok kezére. Elszaggatott s tépett. Kicsinyét és nagyját! De mit ér a vidék Rabjaink külföldről Engedd rám virradni Elbájoló zöldje, Szállingózva jőnek; Azt az örömnapot, Ha az nem az édes Szomorú a Jelen Mikor fáradt lábam Magyar haza földje? A megérkezőnek. Honi földet tápod.
