Harangszó, 1920

1920-10-31 / 44. szám

242

HARANGSZÓ.

1920. október 31.

borogatást, kezemet nem fogják meg: Bátran ! nem vagy egyedül! Tudod-e, hogy mint adminisztratív szervezetnek létezését sem érzem a forradalmak óta egyházunknak. .. Ellenben érzem, hogy van — persze sok hibával, de él — a ref. egyház, a Bethánia, a baptisták, a methodistálc, a szekták és kísértenek, mint a hideg éjszakában botorkáló vándort a meleg hajlékból, terített asztalról kivetődő lámpafény.

Ne gondold, hogy ez szubjektív, túlideges érzékenység. Volt alkalmam beszélni egy vallástanárral s egy menekült lelkésszel s mindkettőből önként sírt fel ez a panasz. Te is vezérembere vagy egyházunknak. Csináljatok valamit, mert meghalunk! Az egyik megalkuszik, a másik követi lelke kínzó szomjúságának irányítását és beáll a szektákhoz. Mondd, mért késik a beharangozott »Jövendő« című egyháztársadalmi lap megindítása? Vagy csak a jövendő zenéje ez is? Mért nincs egy egyházi lapunk? Nincs papir, pénz? Dehogy nincs! Akarat nincs! — ... Bocsáss meg, hogy annyit háborgattalak. Magam sem gondoltam, hogy ennyit fogok írni. De egy ma reggel idevonatkozó tapasztalatom s az áttérés esete kirobbantotta belőlem ezt a régi keserűséget. Nem az illető igazolására írtam, nem helyeslem lépését. Nem is rajtad akarom követelni mindezeket a mulasztásokat. Isten ments! Csak a szívemet öntöttem ki, amely tele volt, mert családomat nem keserítem vele s Istenen kívül nincs kivel beszélnem erről...«

Micsoda lelki harcok állhatnak ezek mögött a sorok mögött 1 Micsoda emésztő szeretet ég ezekben a keserű szavakban evang. egyházunk és népünk iránt I Ne nyugodjunk bele sorsunkba 1 Ne menjünk egykedvűen, akarat nélkül a halálba I Lendüljünk ki nyomasztó hatalmából az életbe, a szebb jövendőbe I Ne hagyjuk egyedül viaskodásukban a legjobbakat I Ne engedjük a hitetlenek és szekták által széjjel málasztani egyházunkat I

Mennyire igaza van, hogy ami történik s gmink van, mind nem elég a nagy betegség orvoslására. Mi érezzük legjobban, hogy hatalmas evang. sajtóra volna legégetőbben szükségünk.

Sajnos, Dunántúl is csak távolból látszik olyan áldott vidéknek. Itt is nyomasztó az élettelenség, a hitetlenség éjszakája s itt is aratnak a különböző szekták. Most írja egy másik komoly fiatal lelkésztársam, hogy Tolnában van olyan község, ahol a baptisták istentiszteletét háromszor- négyszer annyian látogatják, mint az evangélikusokét.

Ha egyrészt rossz helyre vannak is címezve az idézett sorok, mert én vezérember nem vagyok, másrészt jó helyre jöttek, mert én is hasonló lelki- állapottal gyötrődöm egyházam és hazám romlásán s én is sokszor csaknem kétségbeesve érzem, hogy egyedül vergődöm s nem lehet ezt a halálos kábultságba esett lomha

itírca. m

Eberhard úr, a pohárnok.

Irta: H e y s e Pál (jeles német költő).

Odenwaldban a vár ura,

Hős Eberhard, a pohárnok,

Szól nejéhez: »Majd én hamar Tőrt vetek a jó madárnak.

Nagy pártfogóm, az érsek úr,

Nekem komoly szót üzene,

Hogy úgy hírlik, már frank földön Csattog a szász fülemile.

Útra kelek és elfogom Luthert, a nagy eretneket.

Én Jézusom, Szűz Máriám,

Ebben ti is segítsetek I

A pokoli veszett ebet Csíphessem csak egyszer nyakon :

Szájkosarat vetek rája,

Hogy ne marjon s ne ugasson 1«

Sebtében hát Eberhard úr Lóra ül nagy szolganéppel S elindulván, a frank földet Átkutatják szerteszéjjel.

Korcsma volt az út mentében S betérve azt veszik hírül,

Hogy másnap a Márton barát Épp erre jön Wertheim felül

A pohárnok áldja Istent S a szolgáknak parancsot ad, Hogy hamar a szobájába Egy jó kanna bort hozzanak.

Hosszú az éj, úgy gondolja, Imádkozik majd és böjtől, Szerencsét a nagy fogáshoz így remél ő az Istentől.

S míg Eberhard fel- s alájár Mécsvilágnál félhomályban,

tömeget megmozdítani és eszméletre téríteni. Mintha a mi sorsunk már végkép betelt volna. Mintha mi volnánk azok a gonosz vincellérek, akik nem tudtuk beszolgáltatni a ránk bízott szőlő gyümölcsét, ezért elvétetik tőlünk és másoknak adatik.

De míg ilyen haláltól borzadó sikoltásokat hallok és ilyen komoly felelősséggel gyötrődő, dolgozó lelkeket látok, addig érzem, hogy elszigeteltségünk mellett sem vagyunk teljesen egyedül és ha itt is, ott is beleragad egy-egy kéz a mozdíthatatlan tömegbe: egyszer csak mégis megmozdul egyházunk és visszanyeri az élethez való akaratát.

Pásztorok, hívek, ébredjetek 1 Vegyétek eszetekbe legalább e ti mostani napotokon, a tizenkettedik órátokon, amelyek még javatokra szolgálhatnak, hogy láthassátok a környező veszedelmeket és megtalálhassátok a kivezető útakat!

Minden jel arra mutat, hogy új reformáció előtt állunk. Ha meg nem tudunk reformálódni, mások végzik el nélkülünk, ellenünk. Akkor csak tegnapunk volt, de a holnapot mások ragadják el előlünk 1

Szalay Mihály.

Evangélikus tanító nagy gyakor- lattaf ajánlkozik oly községbe, hol 8—10 polgári iskolai növendék volna, kiket magán úton előkészítene vizsgára. Ajánlatokat Német Sándor Budapest Vili. kér., Nefelejcs utca 24. II. 25.

Hallja, hogy szent ének zendül A szomszédos kis szobában.

Vidáman, majd búsan hangzik, Fölséges egy melódia;

Eberhard úr, a pohárnok Nem hallott ily szépet soha.

Hit, bizalom, vígasztalás,

Szent öröm van e hangokban:

A pohárnok lelke épül És a szíve meg-megdobban.

Amint elszállt a végső hang, Eberhard mond áment rája,

Az pedig bent most másba kezd: Buzgó, forró imádságba.

Ügy szól, mintha a dacos szív Gúnyolna ,ős ellenséget ;

Ügy szól, mintha a félénk szív Keresné az Istenséget.

Oly nagy hittel esedezik, Felköltené, aki meghalt;