Harangszó, 1920

1920-10-31 / 44. szám

XI. évfolyam.

1920. október 31.

QsAAAAMsi f L{?~í 44. szám.

Falaid* szerkesztő é. kiadd:

SZALAY MIHÁLY.

Táreszerkesztő:

NÉMETH KÁROLY.

Kéziratok LovAszpetonára (Veizprémmegye), előfl- zatéal dijak, reklamációk a HARANQ8ZÓ kiadóhivatalának Szantgotthárdra (Vm.vármegye) küldendők.

Előfizetést elfogad minden avang. lelkét* é. tanító.

W

EVANGÉLIKUS NÉPLAP.

Alapította: Kapi Béla 1910-ben.

Szerkeszti • a kiadóhivatal vezetője:

CZ1POTT QÉZA

8ZENTOOTTHÁHD (Va.vármegye.)

A „Harang.zó" előfizetési ára: fél évre közvetlen küldéssel 20 kor., csoportos küldéssel (legkevesebb 10 példány) 16 korona.

A „Harangszó“ terjesztésére befolyt adományokból szórványban lakó híveinknek Ingyenpéldányo- kát küldünk.

Megjelenik minden vasárnap.

A „DUNÁNTÚLI LUTHER-SZÖVETSÉG" HIVATALOS LAPJA.

Luther.

Törd szét koporsód, szellem-óriás 1 ím üdvözölve, népek költögetnek.

Irigy idő sírt hervadt testnek ás, —

Négy századév nem árta nagy nevednek. A forgó árban, amint zúg a hullám,

Föld koszorúja s ég csillagja hullván: Rendíthetetlen’ állsz Te fent a szirten, Zengvén: „Erős várunk nekünk az Isten!"

Az Isten fénylett rémes éjjelen,

Ihlett szívében választott nagyoknak;

Az ős teremtö-szó hangzék: legyen 1 S világosság sugári szétragyognak.

Hitnek tüzétől megrendül az ég s föld,

S új élet árja mindent áldva bétölt: Magasztos eszmék készülnek tusára,

S a győzelemnek áros lészen ára.

Döng már a harcban wittenbergi vár, Kilencvenötnek súlyos fegyverétül;

Európa forr, mintegy szülésre vár,

S szegletkövén Sión, e rom felépül.

A szent hajdannak im ég csipkebokra,

S jó illat árad, száll az égi boltra;

Szó zúg viharral, mintha az egekbül, Apostolok pünkösdi nyelve zendül.

Istennek háza, e roppant világ,

Oszlopain megindul az Igére;

Szent lelkestílés, mint sas, égre hág,

S milljók epednek élet-friss vizére.

Bételve hittel és csodás erővel,

A küzdők serege mindnagyobbra nő fel: „Ha a világ mind ördög volna" — dallal, Kész szembe szállni a tüzes pokollal.

A bátrak élén Krisztus a vezér,

És üdv-sóvárgón mind nyomába mennek ; És nincs előttük rém, halál, veszély, Tekintetök függ kárpitján a mennynek. Luther,Meianchton,jobbján bölcs Frigyesnek És Zwingli, Béza, Kálvin égre esdnek: Áradj ki fény, igazság, égi béke!

S fut a homály s tisztul a bűn vidéke.

Vak éjszakán virágzott a gonosz,

S éjféli órán ült üdére a népen.

Világ 1 tenbünöd átka ostoroz,

De irgalomnak pírja ég az égen.

A nap közelget, pirkadván a hajnal,

S köszönti ég-föld vágyó szent sóhajjal; A nap tündöklik és nem megy le többé, Fénye- s hevénél hevülünk örökké.

Luther I jövőnek írt s szólt szellemed,

A Lelkek-Lelke ihleté meg ajkad;

Nincs, aki bírna tenni ellened, ■

Szív, elme s ellen: megbűvölve hallgat A szikla-hitnek fundamentomára Épül Sionnak óriási vára;

Az örök Ige győz poklon, veszélyen — „Itt állok! Isten engem úgy segéljen!“

Megálltad, Nagy, a próba nagy tűzét,

S emléked áldják fényes ezredévek; Pálmád a bősz vihar sem tépi szét,

A csillagokban is zeng rólad ének!

A tiszta lelkek ott az üdv honába’,

Szent dalt vegyítnek szférák himnuszába, S a dal visszhangzik mindörökre itten — Zengjük: „Erős várunk nekünk az Isten!*

Sántha Károly.

Sikoltás az éjszakában.

Ünnepi cikket kellene írnom a reformáció emléknapjára. De erre sem kedvem, sem bátorságom. Nehéz ma komoly evangélikus embernek diadalmi hangot venni az ajkára. Ehhez nagyfokú könnyelműség, vagy megrögzött képmutatás kellene. Jobban hozzánk illik ma a sirató ének; de már-már erre való jogunkat is elját- szuk. Siratásra csak a szerencsétlennek van joga; de nincs a gondatlannak, a hűtelennek, a megátalkodottnak, aki maga okozta a megsiratott- nak vesztét. Az ilyennek csak a késő szégyen, a marcangoló önvád s az utódok átka marad.

S az a legmegdöbbentőbb, hogy még erre sem tudunk ráeszmélni. Nekünk már minden mindegy. Rettentő nehéz éjszaka ereszkedett ránk. Dermesztő álomban a pásztorok, a nyáj. Alva járunk a ránk leselkedő veszedelmek között. Torkát tátja köröskörül a halál s mi fásultan, zsibbadtan, a menekülés vágyátóUs megfosztva, behunyt szemmel megyünk az elnyeletés felé.

Mintha csak oda jutott volrfa egyházunk, mint a romlásba vakon rohanó Jeruzsálem. Mivel nem tudtuk a javunkra szolgáló időt megbecsülni,

sőt még e mostani napokon sem tudunk észre térni: mintha csak vaksággal vert volna meg büntetésül az Isten, hogy ne is láthassuk már se a ránk váró veszedelmet, se a menekülés útját.

Ebben a nehéz éjszakában csak itt-ott villan fel néha valami fény és szakad fel egy-egy haláltól borzadó sikoltás.

Ilyen ez a levél, amelyet egyik legképzettebb és legérzékenyebb lelkiismeretű fiatal lelkészünktől kaptam, mikor közöltem vele, hogy egy komoly hitti, közös ismerősünk a methodis- tákhoz pártolt.

A nevek elhagyásával itt közlöm az erre vonatkozó sorokat: ».. .Meg tudom szegény fiút érteni s nem csodálom, ha majd egyre több és több eleven hitü egyháztagunk itthagy még. A szarvas a tiszta vízre megy, ahol szomját olthatja. A legértékesebb embereink itthagynak, mert nem tudnak nálunk elég hittel teljes környezetet találni. Ti Dunántúl áldott vidékén tán nem érzitek ezt annyira, mint mi. Hidd el, hogy néha sötét alkonyaikor, mikor leszorít a porba az előttem álló bűntömeg megmoz- díthatatlansága s én kétségbeeséshez közel keresek segítséget valahol, kénytelen vagyok azt érezni: Istenen s az ellenségen kívül nincs körülöttem ember senki... senki. Nem érzem, hogy egy élő szervezetben: az evang. egyházban élek. Egyedül vagyok, mint a poszton álló katona, akit veszni hagynak társai. Nem érzem az evang. egyház létezését, mert nem érezteti velem semmivel. Nincs egy bátorító szava sem felém. Csak a »Harangszó«-tok csendül meg a »Jó Barát< fog kezet, de ez egyik sem elég az igen szomjas lelkeknek. A kevesebb igényüeknek szólnak. Az én zaklatott szívemnek nem adnak olajat, lázas homlokomra nem tesznek