Harangszó, 1920
1920-10-24 / 42-43. szám
236 HARANQSZÖ. 1920. október 24. őrködik a szülő, hogy kiadott parancsát, rendelkezését a gyermek föltétlenül teljesítse. Szokott foglalkozási körén kívül pedig semmihez ne nyúljon, semmibe ne kezdjen szülőjének előzetes engedélye nélkül. Aztán még az is igen fontos, hogy a szülők egyikének intézkedése ellen a másikhoz fellebbezni tilos legyen. Nem szabad ahoz szoktatni a gyermeket, hogy amit az egyik szülő megtiltott, azt a másik megengedje vagy megfordítva. A gyermek lelkében az a szilárd meggyőződés gyökerezzék meg, hogy szülői tökéletes egyetértéssel irányozzák az ő cselekedeteit. Az ily módon engedelmességre szoktatott gyermek felnövekedvén készséggel fejet hajt azok előtt az erkölcsi s polgári törvények előtt, a melyek az ember cselekedeteit szabályozzák. Mert hiszen tudjuk azt, hogy az az isteni szikra, mely az emberben a végetlenség, a Mindenható felé törekszik — ahonnan származott — folytonosan tökéletesedni akarván, a tökéletesség korlátáitól szabadulni vágyik és teljes szabadságot óhajt élvezni. Azt hiszi, hogy a szabadság abban nyilvánul, ha tulajdonába ragad mindent, ameddig keze elér minden tekintet nélkül véges, gyarló voltára s felebarátjai jólétére s ha felfalhat mindent, ami a szemnek, szájnak tetszik. A szabadság vágya za- bolátlanságra csábít és az így gondolkodó ember egész élete a kormányát vesztett hajó tévelygő futásához hasonlit. Az emberi szabadság abban Az álom: a költészet, a való: a próza. Akinek a lelke fáj és nem tud álmodni, menjen el őszi időben a Qa- ram-torok fölé, mikor a szomorú- fűzek susogása egy elégiába olvad a folyó csobogó zenéjével, lelke a mesék álomországába szenderül el. — Emlékszem, egyszer is, mint any- nyiszor, itt jártunk s a fűben utolsó őszi virágok nyíltak: apró százszorszép, lila kökörcsin, sok-sok, minden lépten, nyomon. Nem vettem észre, egyre majd ráléptem. — Jaj! Ne lépjen a virágra! — szólt rám fájdalmasan. — Szívembe nyilallott a szó, megértettem és amint nem léptem rá akkor, nem lépek rá azóta sem a virágra. Pedig egyszer is kikerültem a virágot és — kinevettek érte. A kis falu messzenéző tornyából elhallatszik hozzám az esteli harangnyilvánul, hogy saját önelhatározásomból és gyermeki bizalommal, örömmel követem mennyei Atyámnak törvényeit, amelyek testem és lelkem épségének, egészségének fentartását és társas életem békés jólétét biztosítják. Ezért kell a gyermeket már korán a törvényes rend szerinti életmódhoz szoktatni. Az így nevelt férfinak nem kerül nagy küzdelmébe az elhatározás, amikor akár testének, akár lelkének épsége, egészsége érdekében kívánságairól, megszokott kedvteléseiről le kellett mondania vagy oly mí- veletet kell végrehajtania, ami érzékeire nézve kellemetlen. Régi mondás, hogy az önmeggyőzés a legszebb győzelem. Ha az a Sándor gyerek ilyen engedelmességre lett volna szoktatva, nem kellene most annyit küzdeni az ő akarata ellen és nem kerülne neki is oly nagy megerőltetésbe a gyógyszer bevétele. Sót még többet mondok, szeretett hívem, ha az emberiség általában a politikai vagy gazdasági hatalmasoktól kezdve a társadalom legalsó rétegéig engedelmeskedni tudott volna a felebaráti szeretet és nemes erkölcsök törvényeinek még akkor is, ha a legjobb alkalom kínálkozott a haszonra, vagy a hatalom gyarapítására : nem borult volna a gyűlölködés lángjaiba egész Európa, nem lettünk volna kénytelenek a társadalmi forradalmak borzalmait átélni. — Elrémít tisztelendő uram, hiszen akkor hasztalan igyekeznénk szó és elviszi 'lelkemet a templom árnyékában meghúzódó galambdúcos házhoz, egy rózsásszín lányszobába, ahol a sok járástól-keléstól fáradtan leülök meghitt helyünkre, a kék-bársony kerevetre, melyen annyit mesél- gettem... és elálmodom mégegyszer az elmúlt valóságot. ... Régi spinéten ábránd cseng- bong lágyan, suttogva, majd mint az olajjal szított tűz lángolón, meg csak az érti, akinek játszik. Ábránd, melyet elmondani csak zongorán lehet. Ö játsza, benne a lelke, nekem szól, érzi a lelkem. Egy halk sóhajba csuklik a zene. Csönd van. Csak a régi óra tik-takkol a falon, valahol szú perceg a fába s a lelkeink zenélnek eolhárfa hangon. Az ablakon tele hold ragyog be... Epedő, bársonyos leány-hang cseng fel: — Meséljen 1 És én meséltem a fehér báránykáról, az orgonavirágról, a rózsafdkgyermekeinket engedelmesekké nevelni, ha az egész világ zabolátlan életet él. — Koránt sem hasztalan. Csak hitünk legyen rendíthetlen, hogy testi s lelki jólét egyedül az Isten törvényei szerinti életből fakadhat és hogy ezek a törvények soha el nem múlnak, ha ég és föld el múlnak is, a féktelenség ellenben csak ideig óráig lebeghet a fölszinen, de rövid uralkodását pusztulás, nyomor és siralom követi. Azért akinek lelke befogadta a ke- resztyénség tanításait, az most is az isteni törvények iránti engedelmességre nevelt és az így nevelt emberek a jövőben a társadalom nyugalmának fenntartó oszlopai. — Istenem, Istenem, de boldog volnék, ha én is úgy tudnék, parancsolni a fiamnak, mint a hogy tisztelendő uram parancsolt neki, de én már erről, mint ahogy imént hallottam, elkéstem. — Nem mondhatom, hogy elkésett, csak azt, hogy most már több figyelmet, keményebb munkát, kitartóbb ' türelmet igényel a nevelés. Jobb későn, mint soha. Legyen bizalma anyai szeretetében, lelkének erőiben és bízzék Isten segedelmében, ki nem hágy el senkit, aki öt féli. S majd ha Pödör József uramat is szerencsésen haza segíti a mennyei gondviselés, akkor közös erővel, szeretetteljes egyetértéssel oly derék embert nevelnek majd a Sándor gyerekből, hogy nemcsak a szülőknek, hanem egész falunknak öröme telik benne. ról, de legtöbbet egy kis, puha fészekről, hova majd én viszem a szőke asszonyomat... Meséltem, ő meg hallgatta és szelid, kedves szóval mindig biztatgatott, hogy csak meséljek, írjak s ne maradjak hétköznapi ember. Mégis az maradtam. A mesék, álmok közben Este lett, vad, viharos Téli Este, melybe bele veszett a hangom, a dalom, az orkán sötétje elnyelte az álmokat, a rózsásszín szoba szelid színeit, mindent... Azóta se meséltem soha, senkinek. — K> látott hang nélkül Troubadourt, vezér- toll nélkül szárnyaló madarat, lélek nélkül életet?. . . Vitt tovább a vihar. Magas hegyeken, szédítő mélységeken, lidérces posványokon át hordozott meg, a lelki szemek elgyengültek a sok nézésbe, nem emlékszem már mindenre, \ csak azt tudom, hogy akkor hagytam el mindent megadó otthonomat, gyér-