Harangszó, 1920

1920-09-26 / 38-39. szám

1920 szeptember 26

HARANQSZÖ.

219.

Ember, mi vagy,

Nézd s békét hagyj Itt a fennhéjázásnak.

Mert akárkik legyünk, Csakhamar elmegyünk S helyet csinálunk másnak.

Nagy rend s érdem Itt, azt kérdem,

Milyen elsőséggel bír?

Holott királyokat S szegény koldusokat Egyenlővé tesz a sir

Nagy Sándorok,

Kevély porok,

Kik több világot kértek, Fényes vétketekkel Hogy férhessetek el ? . .. Kis sírban is elfértek.

Meg kell szűnnünk,

El kell tűnnünk E világ piacárul.

Halálgyógyitó irt Még egy oivos sem irt, Egy patika sem árul.

De hibázok,

T étovázok,

Mert a mi nagy Istenünk Amely Orvost talált, Meggyőzte a halált S megbékéltette velünk.

Úgy, hogy nem árt,

Nem tesz már kárt S ránk egészen nem is vágy; Csak testünket rontja, Részeire bontja,

A léleknek békét hágy.

Hol hát, halál,

Aki valál

Oly kegyetlen mihozzánk,

Hol van diadalmad ? Nincs rajtunk hatalmad, Nincs koporsódban fúlánk.

sorsa tipikusan magyar poéta sors: küzdve-vesződve élt, dalolt és meghalt fiatalon, elfeledve, ó is visszavágyott mindig Kemenesaljára s örök- életü népdala is éppen itt, egy nemesi kúria rózsavíz illatú leányszobájában íródott. Rég elporladt a szép, szőke nemes kisasszony, kinek a nóta szólt s aki, mint ez történni szokott az életben, másnak lett a hitvese, nem a költőnek, még régebben megszakadt a poéta szíve, de a dal megmaradt s éjjeli muzsikás hajnalokon ma is felhangzik néha csipkefüggö- nyos ablakok alatt: •

Képeddel alszom el,

Képeddel ébredek . . .

A nóta szól... és tört akkordjait elviszi talán a dudorászó szellő a kálozi temetőbe, ahol egy jeltelen sírt fénylő Szent János bogárkák világítanak be nyári éjjeken s lent a mélyben egy édes szőke arcról álmodik a porladó szívű költő...

Sőt nálad nincs Már nagyobb kincs E világi ínségnek.

Te egybe véget vetsz,

Bút, bajt, kínt felejtetsz S ajtaja vagy az égnek.

Oh Istenem,

Függ mindenem Csak. tetőled egyedül.

Ölj meg, csak el ne hagyj,

Mert legfőbb jó te vagy,

Sőt jó sincs rajtad kívül.

Ha te szeretsz,

Mindent tehetsz Teremtő nagy erőddel;

Szeretsz is, mint akit Atyámnak hív a hit,

Síromban sem hagysz hát el.

Setét völgyén Járhatok én

Hát bátran halálomnak.

Ki Jézus nélkül élsz,

Minthogy magad vagy, félsz, — Én tartom csak álomnak.

Melyből végre

Idvességre "

Teremtőm majd felserkent,

S lelkemet uj testtel Ismét ruházza fel,

Mely a haláltól lesz ment.

Látogatás a vagonokban.

„Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, Még zöldéi a nyárfa az ablak előtt;

De látod amottan a téli világot ?

Már hó takará el a bérei tetőt.“

Hazánk nagy költőjének eme szavai jutottak eszembe, amikor tegnap a dombóvári állomáson jártam s ott a vasúti kocsikban lakó embertársaink, részint hitsor- sosaink helyzetét megtekintettem. Ezek juSághegyen meg van a hajlék, ahova szüretekre eljárogatott Himfi írója, Kisfaludy Sándor s ha a falak beszélni tudnának, elmesélnék: milyen epedve nézte szépséges szerelmesét: Szegedy Rózát és milyen kecsesen lejtettek a Lavotta szerzetté zenére palotást...

Megjárta ezt a földet Petőfi Sándor is s szívében egy édes emlékkel hagyta el. Ostffyasszonyfdn áll még a ház, hol az idill szövődött s a Rába partján lesz olyan öreg szomorúfüz, amelyik látta a boldog álmodozókat.

.. . Beszélgettünk a Nagyokról, a régiekről. .. Közben a nap egészen lenyugodott a Kemeneshát mögött és hogy világosság nélkül ne maradjon a téveteg földi ember, a Ság orma felett felbukkant a hold, egymásután gyúltak ki a csillagok, mintegy biztatásul! Nézz a Magasságba!.. Távol, a látóhatár szélén, pásztortűzek lobbantak fel s úgytetszett, fényük közetottak eszembe, mert tényleg valamennyien szomorúan nézik a szeptemberi napok tova- röppenését, aggódva várják a többi „bér“ végű hónapot, amelyeket a közhit szeszélyesnek, megbízhatatlannak tart. „A nyár folyamán csak megvoltunk — mondta egy bágyadtarcu édesanya — hanem a télen mit csinálunk mi, s még inkább kicsiny, alig pár éves gyermekeink, alig pár hónapos csecsemőink? Hogyan bírja ki hiányosan táplált, gyenge szervezetük a tél sivító szelét, dermesztő hidegét a vékony, deszkafalu, sötét odúban ?“ Nem szabad ugyanis elfelejtenünk, hogy szerencsétlen menekültjeink mind teherszállító, jobbról, balról hatalmas nyílással ellátott kocsikban laknak, amelyeket ha elzárnak, teljesen sötét lesz a kocsi belseje. Egyetlen családnál fedeztem fel csupán azt a szorgalmat és leleményességet, hogy a vagon egyik nyílását teljesen bedeszkázták, a másik felől is csak egy rendes ajtónagyságu helyet hagytak szabadon, melynek bezárására valami kiselejtezett személyszállító kocsi ajtaját szerezték meg, amely bezárás esetén az ablakot is helyettesíti. Valahonnan egy kis takaréktűzhelyt is sikerült a kocsi közepén felállítaniok, hogy megkészithessék azt a csekély élelmiszert, amihez időközönként hozzájutnak. Szándékosan mondom csekélynek, mivel eddig a havi lisztadag négy kilogrammot tett ki. Amint utam tovább vezetett a vasúti sínek mellett, egy helyen néhány téglából álló katlan füstölgő tűzét, odább meg valami rossz deszkadarabokból összehevenyészett tyukkatrocot pillantottam meg, amelytől nem nagy távolságban vattyogó kotlós hívogatta kicsiny fiókáit, titegésével figyelmeztetve őket az itt-ott található, sovány hulladékra. Amott apró gyermekcsoport tűnt fö! előttem, akik némi csudálkozással néztek rám, de már az első megszólítás után mosolyogva feleltek, mialatt jó nagyokat haraptak lekváros kenyerükből. Milyen jó az Isten, hogy ebben az évben oly pazar bőséggel rakta meg gyümölccsel a gyékényesi szilvafákat, hogy jutányos áron a dombóvári gyermekeknek is szépen jut ebből. Azután megszólítottam egy 6—7 éves

lebb, távolabb világította meg előttünk a múltat, melynek immár legendás világába néha oly jól esik elszende- redni.

Oda látszott hozzánk az esteli nyugalomban pihenő falu, a papiak, s viharpatinás kúriák felől ó-illatot hozott felénk a szellő. A temető fejfái között sápadtan imbolygó holdfény régi aranyával besugározta Mód Mihály sírját, a prédikátorét, aki családjából elsőnek jött Simonyiba hirdetni, hogy örök az Isten. Soká hirdette. Szép és nemesemlékü élet után költözött ki, nem messze, csak oda a szomszédba és mégis olyan igen távol: a temetőbe. Itt nyugosznak munkatársai is: hrabovai Hrabovszky Sámuel, táblabiró, a Dunántúli egyházkerület egykori főjegyzője, és Csákváry József, félszázadon át si- monyi iskola-mester. A francia háborúk hires harcosa: beődi Zongor András sírja is itt domborul. A nagy