Harangszó, 1920
1920-08-01 / 30-31. szám
életképes nem lesz soha 1 Viszont ez magunkra nézve is tanulságos. Ha a mi országunk így darabokra szakit- tatott, ebben az erények mellett része van a mi bűnünknek is. A tiszta erkölcs nálunk is megromlott. Lássuk ezt be és okuljunk belőle. Vissza a tisztavizü forráshoz: a tiszta evangéliumhoz, a Krisztus személyéhez. Vissza az igaz keresztyénséghez! Bizony vissza ! Mert a hit, amelyet hirdetünk és követelünk, nem merengés, nem jóváhagyó bólogatás: a mi keresztyén, a mi evangéliumi hitünk : élet, cselekedet, valóság és erő. Aki hisz, az él és munkál, küzd és fárad, az bizik Istenben s dolgozik inasza- kadtáig. Ilyen hitre, erre a hitre van nekünk szükségünk ! De szükségünk van szereteire is I Istenszeretet, emberszeretet és haza- szeretet — ez a hármas szeretet hassa át szívünket, ez szentelje meg életünket, irányítsa cselekedetünket. Hogy ebben a tekintetben is nagy a fogyatkozás, jól tudjátok. De ha ezt tudjátok és fájlaljátok, legyen gondotok, hogy változtassatok legalább magatok körében. Itt is többet ér a példa, mint a szónoklat, a cselekedet, mint a kritika. Ne panaszolják fel tehát a hiányokat, illetve ne érjétek be azzal, hogy bepanaszoljátok, hanem tanúsítsatok szeretetet. Az igazi szo- ciálizmus az önzetlen szeretet. Azért van igaza az apostolnak, amikor azt mondja: aki szeret, annak már semmi másra sincs szüksége, és az egyházi atyának, aki így tanít: szeress és 1920. augusztus 1. A tiló lábához csapkodott kendersörényből kihulló pozdorját a süvítő szél fel-felkapja s viszi szerte az udvarra. A falánk rucák többször csalódottan hozzá kapkodnak. A konyhában az öreg Ágota néni foglalatoskodik, ahonnét kellemes rétes-illat szivárog ki. Az utcaajtón bebotorkáló öreg Cseresnyés Józsi póstás szimatoló orra is azonnal megérzi. — Jó napot, jó munkát adjon a jó Isteni... Mondok már csak azért is beköszöntök az aranyos kis Veron- káékhoz, hogy megmondhassam, milyen jó mákosrétessel kínált meg engem az éjjel álmomban, amiért levelet hoztam számára a messze Polákországban harcoló Marcitól, — mondja ravaszul hunyorítva a hegyesre kisodort, megszürküit bajuszu öreg. — Oh, csak hozná már a levélét!... A mákosrétes készen is várja már! HARANGSZÓ. tégy, amit akarsz. Ne feledjük azonban, hogy a szeretet ős alakja az Isten iránti szeretet, tehát az erkölcs alapja a vallás Hit nélkül szeretet nincsen, azért itt is újra mondom: vissza a keresztyénséghez, vegyük komolyan keresztyén méltóságunkat, jogunkat, kötelességünket, akkor nemcsak jó keresztyének, hanem jó emberek, jó magyarok, jó hazafiak is leszünk. Végezetül pedig szükségünk van a biztató reménységbe. A reménység olyan, mint a vak éjszakában világító sugár, olyan, mint a vigasztaló angyalnak reménység, erőnek és életnek forrása. Amíg a remény ki nem alszik, addig a sötét nem sötét, a nehéz nem lesújtó, a fájdalmas nem megbénító. Egyéni és nemzeti, keresztyén és magyar voltunknak egyaránt nélkülözhetetlen kincse a remény. A valóság józan, hideg, sokszor megdöbbentő. A jelen sérelmes, néha úgy tetszik, hogy vigasztalan. De a reménység csillagsugara fényt áraszt utunkra. Vigyázzunk azonban, hogy ne hiú reménységgel áltassuk magunkat. Keresztyén embernek csak azt szabad, de azt részint kell is reményleni, aminek megvalósításához maga is hozzájárul, amiért dolgozik, küzd és áldoz. Ha tehát mi reméljük, pedig reméljük, hogy honunkra és nemzetünkre Isten hoz még víg esztendőt, akkor e reménység valóra válása érdekében tennünk kell. Reménykedésünk ne legyen ábrándozás, tétlen, álmodozás, hanem a jövő valóságnak előrevetített sugara, tükör, — kiáltja Borcsa abbahagyva a ti- lolást. Ágota néni is kidugja reszketős fejét a konyhaajtón. S Veronka Cseresznyés elé iramodik. — Ugy-e, hozott levelet?! — Mán hogyne hoztam volna, édes szivem, ide levelet, ahol finom mákosrétessel... tán még turósrétessel is fogadják a szegény éhes magyart, Ihol van ni, picike gyöngyvirágom! Rózsaszínű tábori lapot húzott ki Cseresznyés a leveles táskájából. Veronkának szólt a külső címzése, de a levélbeli megszólítás úgy szólt: »Kedves jó Szüleim és Veronka húgom !< Veronka szivéből eltűnt a bú, fájó vágyakozás s visszaemlékezés, mosolyra derült arccal forgatgatta pár másodpercig a lapot sovány, napégette kezecskéjében. Hanem mikor átolvasta az irónnal irt sorokat, ismét szomorúság lopózott szemébe. 187. amelyben szemléljük az elkövetkezendő dolgokat. Ne engedjük, hogy a sötéten látók ködbe burkoljanak bennünket. Sőt ha úgy érezzük; hogy reménységünk világossága halványodni kezd, gyújtsuk új, lobogó lángra azok reménységénél, akiknek hite, de meg akarata is erősebb, mint a mienk. Ha pedig ilyeneket nem találnánk, egyesítsük a mi kis mécsvilágunkat mások kicsi reménysugaraival, hogy így a sok kicsi fényből nagy világosság támadjon, amelynek fényénél meglátjuk vágyaink tárgyát, munkálkodásunk célját és reménykedésünk tartalmát: egy szebb, boldogabb Magyarországot, egy hazát, amelyben együtt van, amit Isten egybeszerkesztett s amit együvé forrasztott egy ezeréves történelem, egy hazát, amelyben a keresztyénség nem szóban, hanem élettényező, amelyben a hűség, becsület, honszeretet, testvéries együttérzés, munkásság, takarékosság van, egy hazát, amelyet vitássá nem tesz külső ellenség és nem sorvaszt belső veszély, pártoskodás, villongás. Mire van szükségünk ? A kérdést hallottuk és hallottuk a feleletet is. Keresztyén lélekre, keresztyén újjászületésre van szükségünk nekünk. Az egyesnek és a közösségnek is ez igér csak menekvést. A keresztyén erkölcs lehet csak alapja az új Magyarországnak, amely a történelem nek nem utódja, hanem egyenes folytatása. Keresztyén erkölcsre törekedjünk tehát minden téren, az egyéni és a közéletben egyaránt. Ne csak máSzegény Marci vitéz azt kérdi Veronkától, nem haragszik-e, megbocsátott-e neki már az édes apja? S arról is irt, hogy már két ütközetben vett részt s hála a jó Istennek, még eddig nem történt semmi baja. Végül igen kéri kis húgát, hogy azonnal válaszoljon neki. S mily boldog lenne, ha édesapjától is kapna egy sort! Akkor igazán nem fél az ellenség minden golyójától, srapnel tüzétől. .. A két asszonynéni, az édes anya és a nagyanya, másfél óráig elsirdo- gáltak a Marci fiú levelén. Veronka szíve is hevesen dobogott: tervet szövögetett, hogyan intézze el a még mindig hallgatag édesapjával a nehéz ügyet ? A kis rózsaszínű tábori lapot az öreg kedvenc néplapja fölé tette az asztalra. K>osont aztán a szobából. Ott kinnt várta, az udvari ablak alatt leselkedett, mikor megy az öreg uj-
