Harangszó, 1920

1920-06-20 / 24-25. szám

158. telenkedik, ott emberiesség és zavar­talan mivelődés nem üt tanyát. Látjuk a népek vezérférfiait közelben és távolban, mennyire igyekeznek a tömegek érzületét, hangulatát, évti­zedek óta táplált óhajtásait csengő jelszavakkal, nagyhangú ígéretekkel hiúságuk, nagyra vágyásuk, vagy anyagi érdekeik céljaira megnyerni. Nem gondolják meg, hogy versen­gésük, egymás ellen való agyarko­dásuk, irigykedésük ámításaik, ver­senytársuk kisebbítése, kiguúyolása mély sebet vág a közerkölcsiségbe s homlokegyenest ellenkezik a keresz­tyéni szeretettel. Látunk sokakat, fájdalom igen sokat, kik a pénz őfel­ségének oltára előtt földig hajolva minden kínálkozó alkalmat kizsákmá­nyolnak, hogy szorult helyzetben sínylődő felebarátaikat kiszipolyozzák nem gondolva arra, hogy a szertelen árfelhajtással és árucikkkeik álnok meghamisításával ezrek, milliók élet­erejét sorvasztják el. És ha valaki kérdené tőlük: mely vallást követtek? Mind ezek a hatalmasak, ezek a népvezérek, ezek a pénzimádók ha­bozás és megilletödés nélkül büszkén vallanák: keresztyén vagyok ! »Keresztyén vagy, mondod«; de nem jut eszedbe, mit felelt a te Mes­tered a kísértő szavaira, mikor ez ő néki dicsőséget, világhataímat ígért ; nem jut eszedbe mire szólította föl Urunk Jézus azt a gazdag embert, aki minden parancsolatokat megtar­tott és egész önérzettel kérdezte: »mi fogyatkozás van még bennem?« HARANOSZÖ. Lemondani, igen, lemondani/ mi­kor az a csábító hatalom mézes szavakkal igér jólétet, dicsőséget, uralmat, élvezeteket. Amikor azt látod, hogy felebarátodat az ügyefogyottság, segélytelenség vaspálcája reá kény­szeríti a legkeservesebb áldozatra is, s a haszonlelés vigyorogva figyel­meztet té^ed a kínálkozó alkalomra, hogy kincses ládád halmazát gyara - pítsad: lemondani az alkalomról, melynek kizsákmányolása könyekre fakasztaná a felebaráti szeretetet. Mikor a zene hangjai mulatozásra csiklandják véredet, de érzed, érzened, kell, hogy mulatozásod fáj körülötted a szenvedőknek, gyászolóknak; le­mondást parancsol akkor a keresz­tyéni részvét. Ha csábító helyzetek, biztosan célhoz vezető eszközök gyulasztó erővel ösztönöznek nagy- ravágyásodnak, hiúságodnak, szere­pelni vágyó lelkednek kívánságait kielégítő cselekedetekre, amelyek azon­ban lelkiismereted Ítélete szerint sértik az erkölcsi világrendet, mérges gombák csiráit hintik el a közerköl­csök virágos kertjében: lemondani azokról az eszközökről, a sikert ígérő helyzetről, ez a te keresztyéni kötelességed, felebarátom, mert ha­sonló körülmények között így tenne a te Mestered, így tenne Jézus! Hasztalan hirdetjük akár légresz- kettető harsonákkal keresztyénségün- ket, míg istenfiusági hitünk oly leiki erőt nem fakaszt keblünkben, mely a kísértő hatalmaknak győzelmesen ellenállva jézusi alázatosságot, az erkölcsi világrend törvényei iránti föltétien engedelmességet és velőkig tiszta felebaráti szeretet által áthatott önzetlenséget nem tenyészt a szí­vekben. És ha meggondoljuk, hogy magyar népünk lelkiiletének egyik legkiválóbb jellemvonása a törvénytisztelet és becsületérzés, mely mindenekelőtt ön­magával igyekezik jó barátságban lenni; ha meggondoljuk, hogy az igaz protestáns ember nem hívságos cselekedetekben és sokbeszédii sza­vakban, hanem az istenfiuság élénk érzete által áthatott köz- és magán­életben keresi s találja meg lelke nyugodalmát, lelki üdvét: ennek átgondolása megvilágítja előtted, ke­resztyén testvérem, előttetek, egyházi vezérférfiak azt a magasztos hivatást, mely a mai társadalom gondolkodás módjának, érzületének újjászületésé­ben a magyar protestantizmusra há­ramlik. Sass János. 1920. június 20 Dunántúli, jólelkü, evangélikus, csupán két felnőtt személyből álló, úri családhoz keresünk oly jóérzésü megbízható leányt, vagy özvegyet, 1 ki a főzésben némi jártassággal bir. Az illető örökös otthonra találna, családias bánásmódban részesülne; semmi külső munka nincs, csupán a konyhamunka lenne a dolga! A be­lépés történhetik 2—3 hónap múlva, de esetleg mindjárt is. Igények meg­jelölésével a jelentkező Ievéi a »Ha­rangszó« kiadóhivatalába küldendő, Szentgotthárd, (Vasmegye). i—2 m r Fejszecsapások. Elbeszélés. Irta: Növik Kálmán. A keleti égbolt már kezd rózsa­színt ölteni, csak mélyen a látóhatár alján fekszik a kékeslila köd, mely mögül halványan piroslik ki a hajnal. A friss tavaszi levegő balzsamos fenyőillattal van tele, A hatalmas fenyőerdő távolról olyan mint egy sötétkék szinü felhőtömeg; a völgy­ben fekvő apró házak hangyabolyhoz hasonlítanak. Hajnal van, szép tava­szi hajnal; milliárdnyi apró harmat- csepp csillog a falombokon és a vad­virágokkal pompázó rétek fűszálain. A kanyargó országút lassankint megélénkül s egy-egy mozgó, fekete pont tűnik fel rajta. Közeledve e pon­tok, emberekké nőnek. Egyenkint vagy párosával haladnak a fával borított domboldal felé. Csaknem mindegyik­nél ugyanaz a szerszám : fejsze, fű­rész és véső látható. A legelői haladó két alak letér az országúiról; megkerülik a domboldal fával benőtt részét s a kopárabb ol­dal felé tartanak. Mikor a domb te­tejére vezető ösvényhez érnek, az egyik torkát köszörülve szól társához : — Nézze csak apámuram; otthon feledtem a tarisznyámat I — A’ má’ baj 1 — dörmögi egy­kedvűen az idősebb. Azután mennek tovább fölfelé, szótlanul. Előre hajlott termetük a meredek utat akarja, ellen­súlyozni. A domboldal lefelé teljesen ki van irtva, csak itt-ott látható egy- egy kivágott fának a gyökere, de csak a gyökere, mert még a törzset is ki­ásták a földből. A természet azonban hű marad önmagához, mert az irtás helyét újra, sűrű fiatal cserjés nőtte be. Mikor a hosszú, fárasztó gyalog­lás után a két favágó felér a domb tetejére, leülnek pihenni, hogy egy kicsit kifújják magukat. Az öregebbik előhúzza dolmánya zsebéből makra­pipáját és a cifrán díszített dohány- zsacskóból megtörni. Mellette ülő társa szintén a zsebjeiben kotorászva ke­res valamit, aztán csalódottan, boszu- san mondja: — A mindenségit! — inég a pi­pám is otthon hagytam ! — Az öreg nem válaszol; meg­elégedetten, nagy lelki nyugalommal pöfékelve eregeti a bodon füstfelhő­ket. Társa irigykedve nézi egv jó ideig — szinte lerí arcáról a pipa utáni szomjas kívánsága — de, hogy ne kelljen társa gyönyörűséges élve­zetét hiába szemlélni, feláll s a szom­széd irtás felé indul. A lejtéses irtáson lefelé haladva egyszer csak gúnyos hangon odakiált társához:

Next

/
Thumbnails
Contents