Harangszó, 1920
1920-06-06 / 22-23. szám
,148 mező... s legutóbb is Világos... Á^ra... emlékeztet. 1671. április 30-án egyszerre három helyen is működött az osztrák zsarnokság bakója: Bécsben Nádas- dyt, Bécsújhelyben Zrínyit és Frangc- pánt, Pozsonyban Bónis Ferencet végezték ki, mint a Wesselényi összeesküvés förészeseit. Meg kellett halmok, a király adott szava ellenére, mert végveszélybe jutott hazájuk sorsán segitendó, az Arany Bullában gyökerező joguknál és kötelességüknél fogva tenni mertek az osztrák zsar- * nokság ellen és mert — az udvar fekete keselyűi megéheztek dús vagyonukra. A kivégzettekért Lipót király két- két ezer misét szolgáltatott — elkobzott javaikból. Futotta !. .. Azután folytatódott tovább a rettenetes bosz- szuállás: nem elégedtek meg a már lehullott fejekkel, a Zrínyi családból nem volt elég egy fej: pusztulni kellett az egész családnak és mindennek, ami protestáns és magyar: Koloni- csék hozzáfogtak a magyarság teljes kiirtásához. Jó szerencse, hogy Thököly standarjai útban voltak már. Az 1671-iki vérengzések hatása alatt keletkezett és élt soká, soká a tömegek lelkében és ajakán a kor hangulatát hűen kifejező nóta: Úgy igyál bort, hogyha hallod a trombitákat, Vért ihassál s német testből rakj garmadákat. 7. E nehéz időknek hőslelkü nagyasszonyai : Frangepán Katalin és leánya: Zrínyi Ilona, emelik immár glóriás alakjukkal a tragédia fényét HARANGSZÓ. s teszik könnyesebbé a szomorúságát. Életük sorsában a szépségüknél csak a könny több, szerelmüknél csak a lelkűk volt nagyobb, hazájuknál csak a férjeiket szerették jobban és a végén feláldoztak mindent a hazáért\ Frangepán Katalin: boldog asz- szony egykor: neje kora legdaliásabb hősének, Zrínyi Péternek ; majd boldog anya: anyja Zrínyi Ilonának. De a legboldogtalanabb hitves később, mikor hős ura vérpadon vérzik el; boldogtalan mint testvér: egyetlen fivérét, nemzetsége utolsó sarját, szintén vérpadon veszíti az osztrák zsarnokság ; a legszerencsétlenebb anya, mert anyja Zrínyi Jánosnak, Judith- nak és Aurorának, kiknek megéri börtönbe jutását. Végre odajut maga is és még ennél is rosszabb sorsra: a dúsgazdag grófnő tél viz idején lerongyolva, elborult elmével kóborol Grácz utcáin!... Olt is halt meg a borzalmaktól megörültén, nyomorban 1673-ban. Zrínyi Ilona!... Mártírok gyermeke, az ozalji vár gyönyörű virága, II. Rákóci fejedelem édesanyja, Thököly Imre fejedelem szeretett és szerető hitvese... Három évig védi Munkács várát s mikor kénytelen átadni a császáriaknak, három évig raboskodik Bécsben. Tizenkét évig ette a bujdosók kenyerét Nikomédiá- ban, a Márvány tenger partján. . . Pár rövid szó csupán és mégis milyen hősköltemény, mennyi tragédia, mekkora történet!.,. Igazi Zrínyi-sors! Elszorult szívvel, restelkedve nyitott a szobába. Szólni sem tüdott, csak megeredt a gyöngyöző könnye. Az úrnő szemében is könny csillogott. Megcsókolta a kis árva homlokát. — Isten veled, Mariska. Jó légy, mint eddig voltál.. . Ne sirj, szívem hisz visszajöhetsz még hozzánk. Még nehezebben esett meg a bú- csuzás a kis leánykákkal. Zokogva fogózkodtak kezébe, szoknyájába. S a kis dajka együtt sirt velük s azzal biztatta őket, hogy hamar visszajön hozzájuk s hoz nekik egy szép, hófehér cicát. Délután megérkezett az új dajka, egy pirospozsgás, kerekarcu, kökény- szemű, sugár termetű leányka. A gyermekek eleinte idegenkedve húzódtak el tőié, főleg a nagyobb leánykák. Piroska kereken kijelentette előtte: — Én nem szeretem magát. Csak Mariskát szeretem. Ámde Panni, az új dajka, értette a módját, hogyan kell a gyermekszívet megnyerni! Mesébe fogott, jó előadása volt s lassankint mind az öt leányka mohó mesevággyal állta körül. Ha egyik szép gyermekmesének vége szakadt, unszolták, hogy meséljen még. Újabb játékra is megtanította őket. Egy hét múltán a hároméves Klárika olyan kijelentést tett, hogy ő jobban szereti Pannit, mint Mariskát Elmúlt azonban a szép nyár, a kerti fák érett, üde gyümölcsökkel pompáztak. S egyik ködös reggelen beköszöntött Mariska mosolyogva a volt helyére. Arcát, kezét barnára sütötte a forró nyári napsugár. A leánykák azonnal körbefogták. — Hol a kis fehér cicá ? — kérdezte Piroska fürkésző szemmel. — Eltűnt, elveszett, Piroskám, mikor kint arattunk a mezőn. — De majd jövőre okvetlen hozok egy kis Pedig még nincs vége. A két legifjabb Zrínyi leány sem kerülhette el sorsát, mert a bécsi udvar még azt sem tekintette, hogy nők és ártatlanok. Őket nem börtönbe, zárdába csUkatta. Mint apácák Judith Zágrábban, Aurora Ciliiben, halt meg. Az utolsó Zrínyiről, János-Antalról, Rattenburg és Kufstein penészes kazamatái tudnának beszélni. Katonának sorozták be, megfosztva ragyogó nevétől : Griáde Antal néven, rqaid minden alap nélkül ráfogták, hogy a király élete ellen tör, megfosztották szabadságától is. Örökös börtönében őrülten halt meg 1703-ban. És mindez a sok vér, könny, keserv miért ontatott? Miért kellet kihalni a Zrínyieknek, velük együtt a Frangepánoknak és utánuk a Rá- kódúknak és még soknak, soknak? Mert nagyon szerették a hazájukat. Örök dicsőség nekik ! 1920 június 6. Külmissziói gyűlések Budapesten. Különböző egyházak, egyletek es ' körök régóta folytatnak külmissziói j munkát Budapesten, de ezek egymás-! sál vajmi kevés összeköttetésben vol- ] tak. Legelső alkalommal történt ma- j jus második hetében, hogy a külön böző munkák vezetői és hívei találkoztak, együtt tanácskoztak, imádkoztak, protestáns külmissziói konferenciát tartottak. cicát, mondta Mariska restelkedve Panni irigykedve nézte pár percig az elődjét. Egyszeresak elkiáltotta magát: — Hej, most jutott ám szép mese eszembe ! Kinek meséljem el ? Nosza a leánykák, Piroska kivételével, iramodtak mindannyian hozzá. | Mariska elszomorodott. A volt úrnője kérdezgetett tőle egyet-mást, de egyébként ő is kedvetlen volt. Könybe úszott most Mariska szeme, amikor végig csókolta búcsúzóul* a leánykákat. De óh ! . . A gyerme* kék egyike sem siratta meg most. S csupán Piroska kisérte ki az utcáig;’ Mélységes fájdalom szállta meg szívét. Alig tudott a szomszédos ka- Ruszinig elbotorkálni. A sarokba fordítva zokogott keservesen : — Öh jaj, nem szeretnek már !. . . Elfelejtettek... Mindannyian elfelejtettek !. . .
