Harangszó, 1920
1920-05-02 / 17-18. szám
122. HARANQSZÖ. 1920. május 2. met mégis abba helyeztem el. Valami belső sugallat, mintha azt mondta volna: ott a legjobb helye! Kis barátaimtól hiába érdeklődtem a hármas »e« betű magyarázata után; bátorságot vettem egy alkalommal s megkérdeztem a vallástanár úrtól, aki evangélikus egyetemes egyházinak mondotta s mindjárt felhasználta az alkalmat, hogy szép magyarázatot tartson Gyámintézetünk céljairól. Meg is tartottuk szavát. Vetélkedve hordtuk most már a nem ismeretlen perselybe minden felesleges fillérünket. Másokat is biztatgattunk: még a »Szent Antal« perselyénél is üdvös- ségesebb. Az idő halad, azóta nagyon sok helyen megfordultam: jártam szegényházakban, kórházakban, árvaházakban, aggházakban ; indítottunk gyűjtést konfirmandus otthon javára, hadba vonultaknak, sebesülteknek, hadifoglyoknak, menekülteknek, hősi halált haltak hátramaradottjainak... Istenem, ki is tudná bejárni, vagy csak elmondani a közelben és a távolban azt a sok-sok kegyeletes intézményt, amely mind-mind a felebaráti szeretet megnyilvánulásából tartja fönn önmagát. Nap-nap után olvassuk, halljuk és adjuk tovább a felhívásokat: ime itt is segíteni kell, támogatásunkat amott sem tagadhatjuk meg, a jótékonyság g>’r~ korlására emitt is szükség van. Bizony-bizony az embertársak iránti megértésnek, együttérzésnek, áldozatkészségnek nagyon fontos szerepe van nemcsak a kicsi közösséTárca. Az első halott. . Az első holtat tegnap este láttam, Halovány arcú, sápadt volt szegény ; Valami rejtett, bágyatag mosolygás Ott játszott még a szája szegletén. . . Két szanitéc jött, letérdelt melléje És minden zsebet végig kutatott; Kopott mundérból mind előkerültek A rózsaszínű tábori lapok. Elnéztem búsan, apró-csöpp írását A két vitéz hogy válogatja ki — Egy borítékban fonnyadt őszi rózsák, Valaki otthon tépte még neki. S a keret hátán búsan odavetve Hevenye, régi, elmosott sorok: »Pajtások, ezt a halvány őszi rózsát Küldjétek haza, hogyha meghalok I« Ligethy Béla. gekben, a családok belső életében, de a nagy közösségekben is: a társadalom és állam életében éppen úgy, mint az Istenországa érdekében; a testiekben is — sokkal inkább a lelkiek terén. . . Vigyázzanak a vezetők, mert botlásaik, helytelen gondolkozások, rosszakaratú hóbortjuk nemcsak egyeseknek, de sokaknak a lelkét homályosíthatja el. Mert nem mindenkinek adatott meg a saját lelke diktálása után járni. . . Jószívű adományait éppen odajuttatni el, ahol annak a legjobb helye van. Mai nehéz megpróbáltatásunk idején mindenki adományokat gyűjt — adományokat továbbit. Jól esik látnunk a segítésvágy fáradhatatlanságát, a testvéries együttérzésnek ezernyi megnyilatkozását... Tartsuk azonban szem előtt Pál apostol szavait is: »kiváltképen a mi hitünknek cselédeivel — cselekedjünk jót.« (Gál. 6, 10.) Mert kell gondolnunk arra, hogy mennyi sok ezerre rúg azon evangélikus hittestvéreink száma, akik ev. Istentisztelet erősítése nélkül — mint a határmesgyén nőtt fa kifelé hajlítja ágát, gyümölcsére pedig a jó szomszéd vágyik — elvesznek anyaszentegyházunk számára. Jártamban-keltemben bizony sok ilyen sz.omoru tapasztalatot találtam. Tudnék néhányat elmondani. v. De egyet- kettőt bizonyára tudunk elsorolni mindannyian... Evangélikus Gyámintézetünk főcélja, hogy éppen ezeket az elágazó hajtásokat tartsuk össze, . . Segítségére legyünk szegény hitfelekezeti atyánkfiainak, akik gyengék arra, hogy a saját erejükből tartsák fenn gyülekezeti életüket. »Mutasd meg nékem a te hitedet a te cselekedeteidből.« (Jak. 2, 18.1 Vájjon szabad-e elzárkóznunk hitünk gyiimölcsöztetése elől, vájjon szabad-e elzárkóznia egy igazi evangélikus férfinak, vagy nőnek a gyámintézet elől? Amikor ma a mi Gyámintézetünk oltárán áldozom, lelkem harangja mintha ilyen hangokat hallatna —| szétszórtan élő hitrokonaim felé: Ne zúgolódjatok és ne féljetek, csak legyetek erősek a ti hitetekben, ne szégyeneljétek a Krisztus evangéliumát — ne engedjétek magatokat senki és semmi által elcsábíttatni. . . Elviszik adományainkat. Érdeklődünk: mi történt vele? Örömmel halljuk: templomot építettek; nem azérí, hogy eggyel több magasodjon az égboltozat felé, hanem azért, hogy ott hirdessék az Evangélium igazságait, hogy legyen egy forrással több, ahol a szenvedő szomjas vándor megelevenítő italt találhat, . . Ismét halljuk: iskolát építettek; nem azért, hogy az az emberek nagy, ságát hirdesse, hanem azért, hogy azok, akik az iskolában felnőnek, a Krisztus erejével lépjenek ki az élet küzdőterére. Gyámintézetünk iránti áldozatkészségében senki se fáradjon el. A gyámintézet által fundamentumot készíthetünk hitünknek, építhetjük ev. népünk édes magyar hazánk jóléténél- biztos alapjait és főképen erősítA rózsafák. — Virágmese. — Irta: Porkoláb István. Magának, — aki mindig megértett. Miért törik le néha a legszebb rózsa, mikor szellő se rezdül? Miért némul el dalközben a kanári madár, hiszen senki se bántja? Miért szomorodik el néha az ember hirtelen, mikor előbb még mosolygott ? Miért ?. . . Reményszinbe öltöztek a budai hegyek, rózsásszinbe borultak a mandulák, balzsamos illat csókdosta az emberek arcát, — tavasz volt. Néztem az Életet, a Tavaszt, mosolyogtam és hirtelen mégis úgy elszomorodtam. Vájjon miért? Eszembe jutottak a rózsafáim. Egyszerre megunt, szürke, sivái lett előttem minden: a nagyváro; forgataga, a Gellérthegy rügyező fái a Margitsziget zöldje és leküzdhetet len vágyak fogtak el: menni, menni Haza, ahol fehérvirágba zsendülíel kertünkben^ a fák, hívogatva hajla doznak a fehérkérgii nyírfák s a eresz alatt csicsergő fecskepár kő szönti dallal a tavaszt. Menni! Odf ahol engem is várnak : az édesanyáit a legjobb asszony, édesapám, a legj jobb ember és a rózsafáim, a leg. szebb virágok. ] Hívtak — mentem. A kapuban kutyám szaladt-elibéa és megnyalta a kezem (Istenem, mi lyen jól esett I) Jó anyám kész ebéddel vát- mintha csak tudta volna, hogy jövöl Csudálatos az anyai szív! Mindéi megérez. Ö, a legdrágább asszor különben mindig vár, ha nem vagy otthon és elteszi az ebédemet.
