Harangszó, 1920
1920-04-18 / 15-16. szám
HARANOSZÓ. 115. f vették mindenütt a közeledést! Micsoda nagy testvérszeretettel fogadták a kinyújtott testvéri jobbot. Az üres kezet mindjárt teli kézzel ragadták meg. És abban a teli kézben még igen sok segítség van a mi számunkra. Ezért a legfontosabb dolog a külföldi hittestvérekkel való érintkezés ápolása és erősítése. Nem akarok most erről sokat beszélni, majd meg lesz annak is a helye és í az ideje. Végül még azt a kérdést is intézte hozzám szerkesztő úr: Mint a Területvédő Liga egyik vezetője, milyennek látom az ország vezetőinek hangulatát s milyennek a magyarság és benne egyházunk jövőjét ?“ Az ország vezetőiről ma nagyon nehéz beszélni Vannak hivatott és vannak hivatalos vezetők. A hivatalosak legnagyobb része ma még egyáltalán nem hivatott. Az ilyen átmeneti és forradalmi korszakok még nem a legjobb és legalkalmasabb elemeket szokták felszínre vetni, ahol rendesen az ügyeskedők tor- nászgatnak egy ideig vagy a vak- : merőek tolakodnak fel. Azonban a [ hivatott vezetők is lassanként szerephez fognak jutni és, hiszem, még idejekorán megragadják majd az ország hajójának kormányrúdjait. Én nem feliem sem hazánkat, sem egyr házunkat. Mindkettő nagy betegségen esett át, de már lábadozni kezd s | én erősen hiszem és állítom, hogy | minden baját ki fogja heverni. Poli- í tizálni nem az én hivatásom, de 1920. április 18. I lánglelkü és lángszavu apostola. Jeligéje is: »Szabadság, szerelem, ( E kettő kell nekem!« Az egész világ- irodalomban ő a szabadságnak legavatottabb lantosa; első sorban ez teszi az ő nevét világszerte ragyogóvá. Petőfi felfogása szerint a szabadság az ember természetes állapota; a rabság természetellenes, vétek az Isten rendelése ellen ; ezert az előbbit rajongva imádja, az utóbbit szilaj gyűlölettel utálja. .Kétféle szabadság van: nemzeti és egyéni szabadság. | Petőfi apostola mind a kettőnek : me- . rész, sőt vakmerő szavakkal követeli a magyar nemzet szabadságát s ugyanúgy az egyének szabadságai, egyenlőségét is, de éppenúgy sürgeti az anyagi s szellemi haladást is. Már, mint gyermekifjunak, mint 17—18 éves közkatonának a soproni ; ( ezredben a haza sorsa volt a főgondja. Mint egy költeményében írja vitatom, hogy ha magunk el nem rontjuk megint valami szokásos baklövéssel a reánk nézve kedvezően alakuló európai közhangulatot és nemzetközi helyzetet, akkor sokkal hamarabb vissza kapjuk integritásunkat és jólétünket, mint a hogyan ma még reményleni is merjük. Egyházunk pedig nem önmagában, hanem külföldi összeköttetéseiben fogja egyelőre megtalálni a jobb jövőhöz szükséges erőket. Nagyon helytelen és balga politikát űz azért a róm. kath. egyház, mikor ma ismét nyeregben képzelve magát, megint kezdi a régi nótát a reverzáli- sokkal és 'a protestánsok semmibe vevésével, mert mi olyan tényezői leszünk ennek az országnak, amelyet többé sem a számításból kihagyni, sem a hatalmasok asztalától eltessékelni nem lehet. A külföldi testvérekkel való bensőbb érintkezés fogja aztán majd megteremteni köztünk és bennünk is azt az új szellemet, mely újjászül és új, nemesebb élet kitűzésére és követésére is képesít. Én erősen bízom nemzetünk és egyházunk szebb jövendőjében. Az iharosi (Somogy vm.) ág. hitv. evang. leánygyülekezet egytanítós, osztatlan népiskolájánál betöltendő kántortanitói állásra pályázatot hirdet. Javadalom: l.az egyházközségtől megfelelő lakás, földekkel; 2. 20 mérő gabona; 3. 200 kor. készpénz, mely államsegéllyel kiegészíttetik; 4 6 öl tűzifa. Pályázati határidő 1920. május 1-e. Személyes megjelenés nem kívántatik meg. Kérvények okmányokkal Káldy József lelkész, iskolaszéki elnök címére Iharosbe- rénybe (Somogy vm.) küldendők. e korról (K- Vilmos barátomhoz) szerelme a hazáért égett, keserve a hont gyászolta. Bántotta lelkét, hogy : »Elvirult már a magyarnak Tettvirágos tavasza, Hosszú, gyáva tespedés- ben Pang. sínylődik a haza.« (Egri hangok.) Eájdalmasan, keserűen emlékezik a múlt dicsőségéről, mely letűnt, mint egy hullámcsillag, de reméli, hogy a magyar dicsőség talán üstökös volt, mely majd újra visszatér. (A hazáról,) Más költeményében szégyenli, hogy magyar (Magyar vagyok) mert máshol már fennen ragyog a nap s nálunk még nem is hajnallik. Ébresztgeti, rázza a nemzetet. Nincs, úgymond, párja hazánknak, tele van kincsekkel >S ilyen áldások dacára Ez a nemzet mégis árva! Mégis rongyos, mégis éhes Közel áll az elveszéshez!« Nem ugyanazt hirdette-e Széchenyi is?! Bár a felületes szemlélő előtt óriási különbség van Széchenyi és Petőfi Katolikusok és protestánsok. A keresztény szövetség a felekezeti békéért. A Magyar Országos Protestáns Szövetségnek a református akadémia dísztermében lefolyt fölolvasó előadásán Sztehlo Kornél udvari tanácsos »A római katolikus egyház kiváltságai Magyarországon« címmel előadást tartott Sztehlo fölolvasásában rámutatott arra, hogy az 1848. évi XX. törvénycikk jogilag megszüntette ugyan az uralkodó vallást, de ezt a törvényt még a mai napig sem hajtották végre és így fönnmaradtak a római katolikus egyháznak egyes kiváltságai, amelyek a vallásegyenlőség elvébe ütköznek. Ismertette ezeket a kiváltságokat, továbbá a katolikus király szerepét és azt a szoros összefüggést, amely a katolikus király jogai és a római katolikus egyház között van és a mely az utóbbinak kiváltságos állást biztosít. Nem tartja megegyeztethetőnek a vallásegyenlőséggel, ha állami hivatalok betöltését valamelyik vallásfelekezethez való tartozástól teszik függővé s fölemlítette, hogy Magyar- országon a vallásügyi miniszter mindig római katolikus. Az előadó behatóan tárgyalta az egyházi megadóztatások, a párbér és a kegyura- sági terhek kérdését. Befejezésül fölhívta a katolikusokat, lássák be, hogy a középkorból fönmaradt kiváltságok tovább már fönn nem tarthatók. A között, szoros kapcsolat fűzi őket össze, Széchenyi megifjodott nemzetének költője ő! Keményen ostorozza azokat, kik nem tirődnek a haza bajaival vagy e bajoknak okozói; így a külföldi magyarokat, mulatni idegenbe járó mágnásokat, kik »Amit orvosságra Izzadt kínnal a haza, Elhordják idegen bálványuk, A külföld oltárira;« — majd a magyar ifjakat, kik csak parányok őseikhez képest, kiknek szívében nincsen hely a hazaszeretet számára; ostorozza a szájhősöket, kik — mint haragjában kifakad — csak »bőgnek a hon nevében«, de tenni, nem tesznek semmit. Más költeményeiben a gúny csípős vesszejéhez fordul, azzal suhintja meg a magyar nemest, aki csak henyél, pipázik, eszik-iszik, mert hisz paraszté a dolog; nem törődik a haza bajaival, hisz majd elmúlnak; majd kicsufolja Pató Pál urat, kinek min-
