Harangszó, 1919

1919-11-09 / 44-45. szám

230. HARANGSZÓ. 1919. november 9. keresztyén lelke akkor sem háboro­dik föl. Azokkal a körülményekkel szemben, a melyeknek sem elejét venni, sem azokat megakadályozni, sem legyőzni, sem megváltoztatni nem áll hatalmunkban, hitteljes meg­nyugvás az Isten fiainak kötelessége. A mindenható atya szeretetében ve­tett hit nemcsak akkor nyilvánul élő s éltető erővel, midőn jótéteményeit hálával fogadjuk, hanem akkor állja ki a szilárdság tűzpróbáját, a mikor a nekünk nem tetsző s a mi gyarló felfogásunk szerint fonák esetekre is gyermeki hittel, készséges engedel­mességgel és őszinte szívvel valljuk: »Mind jó, amit Isten tészen.« Sass János. Tisza. — Halálának évfordulóján.*) — Éretlen diákfejjel én is kételkedtem benne és örültem akkori bukásának, mert nem ismertem a magyar párt- politikának s a mindenre kapható napi sajtónak egész közéletünket beiszapoló mocsártengerét. Becsületes jóhiszeműséggel nagy embereknek néztem a politikai vásártér szem­fényvesztőit, nemzeti prófétáknak a vakmerő népámítókat, szinigazságnak a nagyhangú szólamokat, önfeláldo­zásnak a képmutató mellverdesést, nemzetmentésnek a komédiába illő handabandázást. Érettebb ésszel azonban beláttam tüzet-saratokádó ellenségeinek leikébe s amilyen mértékben megismertem ürességüket, alacsonyságukat, és gyilkos nemzetrontásukat, olyan mér­tékben nőtt előttem Tiszának magas, erős, tiszta magyar alakja. Soha sem felejtem el azt a mély hatást, amelyet első látása gyakorolt reám. Még politikai száműzött volt; még a többség gyűlölte; de már az ország érettebb része kezdett kiáb­rándulni ellenségeiből s kálvinista hitrokonai már meg merték válasz­tani a dunántúli egyházkerület fő­gondnokává. Komáromban, a püspöki székhelyen még zavargástól kellett tartani, de Pápán már izgalom nélkül lehetett beiktatását megtartani. Mikor a vonatból kiszállt, sápadt arcának jellegzetes szomorúsága, úgy meg­kapott, hogy az ünnepélyes fogad­tatás alatt mindig arra gondoltam: ez az ember nem lehet hazájának megrontója; ilyen nemes szomorúság csak mártírok arcán látható. Ez a *) Közlekedési akadályok miatt a múlt számunkból kimaradt. belső szenvedést eláruló azt hirdeti: csak jót akartam és csak az fáj, hogy nem engedtetek magatokkal jót tenni. Ettől kezdve tántoríthatatlan hive voltam. Csodálattal és büszkeséggel majd boldog, majd aggódó szeretettel néztem önfeláldozó munkáját, férfias bátorságát, egyenességét, páratlan nagyságát, szívós kitartással megví­vott harcait. Ha nem értettem meg mindenben és nem tudtam vele itt- ott egyetérteni, akkor is szilárdan hittem, hogy jót akar s ha téved, csak jóhiszeműségből téved, de be­csületes hazafisága, tiszta jelleme minden gyanún és kétségen felül áll. Azon a beiktatáson az evangéli­kusok egyik szónoka, Qyurátz Ferenc püspök azt mondta: »Tisza név még nem régen ütköző pont volt, amely az embereket széjjelválasztotta, most meg olyan sarokponttá kezd lenni, amely az embereket összegyűjti, ne­mes munkára egyesíti hazánkban.« Valóban ilyen szerepe volt Tiszának. Ebbe az erős sziklába bele kellett ütköznie az iszopos árnak, mert útjában állt s mivel magával nem sodorhatta, ostromolta tajtékzó ha­raggal s fecskendezte szennyes hab­jaival. De a szikla be nem szennye­ződött; a ráfeccsent iszap mindany- nyiszor viszacsorgott- róla Másrészt a jobbakat delejes erővel ragadta magához. Ügy gyűlölni és ügy szeretni, mint Tiszát gyűlölték ellenségei és szerették hívei, csak igen nagy embert lehet, akinek puszta jelenléte is ítélet és lelkiismereti kín a gonoszokra, de biztonság és bátor­ság a jókra nézve. Mindig jobban és jobban éreztem, hogy a nemzet is is ügy van Tiszá­val, mint én. Valósággal az éretlen­ségnek, vagy az érettségnek jele, hogy valaki ellensége-e, vagy köve­tője. Ellenségeiben tényleg vagy tu­dásban, vagy erkölcsben, vagy haza- fiságban, vagy jellemben rendesen bizonyos éretlenséget lehetett észre venni Azok gyűlölték, akik nem tudták megérteni s nem tudták hozzá sem fölemelkedni, sem az igazi nagy­ság előtt irigység nélkül leborulni. Ma már tudjuk mindnyájan, ki volt. Az egyetlen ember, aki méltó vezérünk lehetne. Gyűlölni, elpusz­títani könnyű volt, de nem tudunk senkit a helyére állítani. Elvétetett tőlünk, mert érdemeiknek voltunk rá. Különösen csalódtunk egymásban. Ó csalódott nemzetében, mikor jobbnak hitte és azt gondolta, önfeláldozó munkájával föl tudja emelni magához; a nemzet csalódott benne, mikor rosszabbnak hitte s minden megpró­báltatásáért őt tette felelőssé, aki t egész életét hazája és nemzete javára áldozta s végül magát martírképen is feláldozta. Sokszor eszembe jutnak szavai, amelyekkel több ízben is kérve, kö­nyörögve fordult ellenségei felé. Az Istenre kérte őket, ne tagadják meg, ami a haderő fejlesztéséhez szüksé­ges, mert százszorosán, ezerszeresen megadhatjuk az árát vérben, könny­ben, hadisarcban. Azt mondták rá cinikus vaksággal: kasszandra szerepet játszik, rémké­peket fest. hogy így szállíthassa a nemzetet Becsnek. Bécsnek, ő, akinek minden gondolata, minden érzése, minden akarata a magyarság volt s akitől Bécs sokkal jobban reszketett, mint minden ellenségétől együttvéve. Aztán jött a háború, amit ő egy év­tizeddel előbb látott s amitől hazáját minden áron, még az utolsó órában is meg akarta menteni és megfizetőik a pártos vakság árát milliószorosan vérben, könnyben, hadisarcban. Erről az emberről tettek föl és terjesztettek roszat, aki nem ollyankor szokott vezetésre vállalkozni, mikor könnyű volt a kormányzás, hanem mikor senki más nem tudott és nem mert vállalkozni, mikor a vállalkozás — mint a többszörös merénylet mu­tatta — az élet kockáztatásával járt. Erről az emberről, aki szinte fana­tikus hittel hitt az Istenben s nem- zetének történelmi hivatásában, aki a maga feladatát ilyen hitvallássze- rüen fogta fel: »Volt pillanat, amikor egyedül állónak gondoltam magamat felfogásommal ebben az országban, de amely azt súgta nekem, ne gon­dolj sikerre, bizd csak azt az Istenre, de ha azt hiszed, hogy veszély fe­nyegeti hazádat, nem mérlegelve azt, hogy van-e remény a sikerre, vagy nincs, tégy meg mindent, amit képes vagy megtenni, hogy elhárítsd ezt a veszedelmet.« Ezek az 1914 február 19-én mon-6 dott szavai találóan jellemzik egész lelkét és egész életét. Istenre támasz­kodva ingadozás nélkül ment előre, akár követték, akár kövezték, mert a j sikert és jutalmat nem emberektől, . hanem Istentől várta. Hogy bukás jutott neki is, nem- - zetének is osztályrészül, annak az s ©ka nem ő, nem is a háború, hanem n a nemzetnek megfoghatatlan vaksága, ,j amely nem tudta a nagyot, a prófétát ti a kicsinyektől, a képmutatóktól meg- ~\

Next

/
Thumbnails
Contents