Harangszó, 1919

1919-11-09 / 44-45. szám

230.

HARANGSZÓ.

1919. november 9.

keresztyén lelke akkor sem háborodik föl. Azokkal a körülményekkel szemben, a melyeknek sem elejét venni, sem azokat megakadályozni, sem legyőzni, sem megváltoztatni nem áll hatalmunkban, hitteljes megnyugvás az Isten fiainak kötelessége. A mindenható atya szeretetében vetett hit nemcsak akkor nyilvánul élő s éltető erővel, midőn jótéteményeit hálával fogadjuk, hanem akkor állja ki a szilárdság tűzpróbáját, a mikor a nekünk nem tetsző s a mi gyarló felfogásunk szerint fonák esetekre is gyermeki hittel, készséges engedelmességgel és őszinte szívvel valljuk: »Mind jó, amit Isten tészen.«

Sass János.

Tisza.

— Halálának évfordulóján.*) —

Éretlen diákfejjel én is kételkedtem benne és örültem akkori bukásának, mert nem ismertem a magyar párt- politikának s a mindenre kapható napi sajtónak egész közéletünket beiszapoló mocsártengerét. Becsületes jóhiszeműséggel nagy embereknek néztem a politikai vásártér szemfényvesztőit, nemzeti prófétáknak a vakmerő népámítókat, szinigazságnak a nagyhangú szólamokat, önfeláldozásnak a képmutató mellverdesést, nemzetmentésnek a komédiába illő handabandázást.

Érettebb ésszel azonban beláttam tüzet-saratokádó ellenségeinek leikébe s amilyen mértékben megismertem ürességüket, alacsonyságukat, és gyilkos nemzetrontásukat, olyan mértékben nőtt előttem Tiszának magas, erős, tiszta magyar alakja.

Soha sem felejtem el azt a mély hatást, amelyet első látása gyakorolt reám. Még politikai száműzött volt; még a többség gyűlölte; de már az ország érettebb része kezdett kiábrándulni ellenségeiből s kálvinista hitrokonai már meg merték választani a dunántúli egyházkerület főgondnokává. Komáromban, a püspöki székhelyen még zavargástól kellett tartani, de Pápán már izgalom nélkül lehetett beiktatását megtartani. Mikor a vonatból kiszállt, sápadt arcának jellegzetes szomorúsága, úgy megkapott, hogy az ünnepélyes fogadtatás alatt mindig arra gondoltam: ez az ember nem lehet hazájának megrontója; ilyen nemes szomorúság csak mártírok arcán látható. Ez a

*) Közlekedési akadályok miatt a múlt számunkból kimaradt.

belső szenvedést eláruló azt hirdeti: csak jót akartam és csak az fáj, hogy nem engedtetek magatokkal jót tenni.

Ettől kezdve tántoríthatatlan hive voltam. Csodálattal és büszkeséggel majd boldog, majd aggódó szeretettel néztem önfeláldozó munkáját, férfias bátorságát, egyenességét, páratlan nagyságát, szívós kitartással megvívott harcait. Ha nem értettem meg mindenben és nem tudtam vele itt- ott egyetérteni, akkor is szilárdan hittem, hogy jót akar s ha téved, csak jóhiszeműségből téved, de becsületes hazafisága, tiszta jelleme minden gyanún és kétségen felül áll.

Azon a beiktatáson az evangélikusok egyik szónoka, Qyurátz Ferenc püspök azt mondta: »Tisza név még nem régen ütköző pont volt, amely az embereket széjjelválasztotta, most meg olyan sarokponttá kezd lenni, amely az embereket összegyűjti, nemes munkára egyesíti hazánkban.« Valóban ilyen szerepe volt Tiszának. Ebbe az erős sziklába bele kellett ütköznie az iszopos árnak, mert útjában állt s mivel magával nem sodorhatta, ostromolta tajtékzó haraggal s fecskendezte szennyes habjaival. De a szikla be nem szennyeződött; a ráfeccsent iszap mindany- nyiszor viszacsorgott- róla

Másrészt a jobbakat delejes erővel ragadta magához. Ügy gyűlölni és ügy szeretni, mint Tiszát gyűlölték ellenségei és szerették hívei, csak igen nagy embert lehet, akinek puszta jelenléte is ítélet és lelkiismereti kín a gonoszokra, de biztonság és bátorság a jókra nézve.

Mindig jobban és jobban éreztem, hogy a nemzet is is ügy van Tiszával, mint én. Valósággal az éretlenségnek, vagy az érettségnek jele, hogy valaki ellensége-e, vagy követője. Ellenségeiben tényleg vagy tudásban, vagy erkölcsben, vagy haza- fiságban, vagy jellemben rendesen bizonyos éretlenséget lehetett észre venni Azok gyűlölték, akik nem tudták megérteni s nem tudták hozzá sem fölemelkedni, sem az igazi nagyság előtt irigység nélkül leborulni.

Ma már tudjuk mindnyájan, ki volt. Az egyetlen ember, aki méltó vezérünk lehetne. Gyűlölni, elpusztítani könnyű volt, de nem tudunk senkit a helyére állítani. Elvétetett tőlünk, mert érdemeiknek voltunk rá. Különösen csalódtunk egymásban. Ó csalódott nemzetében, mikor jobbnak hitte és azt gondolta, önfeláldozó munkájával föl tudja emelni magához;

a nemzet csalódott benne, mikor rosszabbnak hitte s minden megpróbáltatásáért őt tette felelőssé, aki t egész életét hazája és nemzete javára áldozta s végül magát martírképen is feláldozta.

Sokszor eszembe jutnak szavai, amelyekkel több ízben is kérve, könyörögve fordult ellenségei felé. Az Istenre kérte őket, ne tagadják meg, ami a haderő fejlesztéséhez szükséges, mert százszorosán, ezerszeresen megadhatjuk az árát vérben, könnyben, hadisarcban.

Azt mondták rá cinikus vaksággal: kasszandra szerepet játszik, rémképeket fest. hogy így szállíthassa a nemzetet Becsnek. Bécsnek, ő, akinek minden gondolata, minden érzése, minden akarata a magyarság volt s akitől Bécs sokkal jobban reszketett, mint minden ellenségétől együttvéve. Aztán jött a háború, amit ő egy évtizeddel előbb látott s amitől hazáját minden áron, még az utolsó órában is meg akarta menteni és megfizetőik a pártos vakság árát milliószorosan vérben, könnyben, hadisarcban.

Erről az emberről tettek föl és terjesztettek roszat, aki nem ollyankor szokott vezetésre vállalkozni, mikor könnyű volt a kormányzás, hanem mikor senki más nem tudott és nem mert vállalkozni, mikor a vállalkozás — mint a többszörös merénylet mutatta — az élet kockáztatásával járt. Erről az emberről, aki szinte fanatikus hittel hitt az Istenben s nem- zetének történelmi hivatásában, aki a maga feladatát ilyen hitvallássze- rüen fogta fel: »Volt pillanat, amikor egyedül állónak gondoltam magamat felfogásommal ebben az országban, de amely azt súgta nekem, ne gondolj sikerre, bizd csak azt az Istenre, de ha azt hiszed, hogy veszély fenyegeti hazádat, nem mérlegelve azt, hogy van-e remény a sikerre, vagy nincs, tégy meg mindent, amit képes vagy megtenni, hogy elhárítsd ezt a veszedelmet.«

Ezek az 1914 február 19-én mon-6 dott szavai találóan jellemzik egész lelkét és egész életét. Istenre támaszkodva ingadozás nélkül ment előre, akár követték, akár kövezték, mert a j sikert és jutalmat nem emberektől, . hanem Istentől várta.

Hogy bukás jutott neki is, nem- - zetének is osztályrészül, annak az s ©ka nem ő, nem is a háború, hanem n a nemzetnek megfoghatatlan vaksága, ,j amely nem tudta a nagyot, a prófétát ti a kicsinyektől, a képmutatóktól meg- ~\