Harangszó, 1919

1919-01-05 / 01. szám

1919. január 5. HARANQSZO. 3 állam által kilátásba helyezett sú­lyos adókat; a zsellérek és cselé­dek hasonlóan nem akartak semmit sem tudni a földosztásról, mert a mostani konvenciójukat és napszá­mukat tiz holdból elő nem teremt­hetik. A földbirtokos pedig nem erőszakoskodhatott és kénytelen volt a parcellázást abbahagyni. Grandenzben, Németország egyik városában Ventuki Ágost titkos kereskedelmi tanácsos elhatározta, hogy be sem várva az uj szociális kormány intézkedéseit, egész üze­mét átadja a munkásainak. A munkások egy-két napi ineggon- dolási időt kértek és azután vissza­utasították az ajánlatot. Megokolá- suk: az a meggyőződésük, hogy a vállalat mai terjedelme és jövő­beli fejlődése jobban biztosítva van, ha együtt marad egy erős vállalkozó szellemtől áthatott kéz­ben. A berlini Vorwärts, a többségi szocialisták lapja Mire van szük­ségünk ? ciminél cikket közöl Braun Ottó porosz földmivelésügyi minisz­tertől és elvtárstól. E cikkből ki­ragadunk egy részletet: Az akkora hévvel követelt szét- darabolását a nagybirtoknak és számos kis parasztbirtokra való felosztását egyelőre már az építő­anyag nagyfokú hiánya miatt is későbbi időkre kell halasztanunk. De azután is csak ott és csak annyiban valósíthatjuk meg, a hol és a mennyiben a többtermelést és a jobb gazdálkodási lehetőséget megengedi. Mert bizonyos dolog, hogy ha a nép élelmezését fokozni és biztosítani kívánjuk, akkor a következő évben termőföldünk min­den holdját intenzive meg kell művelnünk és szakszerűen meg­munkálnunk. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha a meglévő gazda­sági és üzemi egységeket széles­körű felosztásokkal meg nem za­varjuk. Ilyen és hasonló esetek halla­tára és olvastára lehetetlen dolog nem mindenkit a legnagyobb óva­tosságra inteni. Ne rohanjunk va­kon a sötétségbe hanem nyitott szemmel valósítsunk meg az elmé­letekből annyit, a mennyit a gya­korlat kárunk nélkül megvalósítani enged. Tükörképek. Egyik lépést a másik után. Egy minden tekintetben áldásthozó vallásos összejövetel után történt. Az ünnepi szónok lelkeket megra­gadó erővel hirdette a drága evan- géliomot s figyelmes hallgatóit — lélekben — a megszentelódés magas hegyére emelte. A szószéki áldás után a hallgatók szétoszlottak, csak néhá- nyan maradtak vissza, hogy a szó­székről lejövő lelkésszel még az előadott tárgyról beszélgessenek. Ezek között volt egy középkorú földmives | is, aki több órai gyalogolással jött et az ünnepélyre. A lelkész ö vele is elbeszélgetett. »Igen, igen — mondotta beszélgetésközben a földmives — nagyon szép az, amit tisztelendő úr a keresztyén feladatokról és köteles­ségekről mondott, de nagyon magasak, nekem elérhetetlenek a felállított kö­vetelések, én nem bírom megtenni.« A lelkésznek minden magyarázata, figyelmeztetése és rábeszélése dacára is csak azt hajtogatta: »Mi haszna kezdi el az ember, ha nem tudja végbevinni. Magas az nekem, távol vagyok én nagyon a fölséges céltól. Inkább el se kezdem!« Akkor a lelkésznek egy hirtelen ötlete támadt és így szólt: »Hogyan tette meg a hosszú utat hazulról idáig, nem borzadt vissza a nagy távolságtól, mikor utrakelt?« A földmives moso- I lyogva felelt: »Na nem volt valami különös dolog. Csak elindultam, lépe­gettem, — egyik lépést a másik után, — egyszer csak ideértem.« »Lássa — felelte neki a lelkész — éppen így kell tenni az ég felé vezető utón is. Hittel neki kell indulni és Isten segít­ségével egyik lépést a másik után megtenni és szinte észrevétlenül cél­hoz ér az ember.« Volksbote u. B. I. * * * Kicsiny mese nagyoknak. (Egy chinai prédikációból.) Volt egyszer egy jószivü gazdag ember, aki egy hétszobás házat épí­tett. Jött hozzá egy szegény hajlék­V a fiatalember egyhangúan — szíves figyelmét, de ön segíteni rajtam nem tud. Én beteg, nagyon beteg vagyok. Akkor feküdjön ágyba, én szíve­sen ápolom, akár saját tulajdon vé­remet. Nem, nem, tiltakozott erre erélye­sen a fiatalember . . ágyba nem fek­szem. Johannsen asszony ekkor azon­ban már világosan látta, hogy a fia­talembernek igaza van, ágyba nem feküdhetik. A szoba teljesen üres.* * Minden el van zálogosítva. De hát mégis mondja meg nekem szólal meg újból rövid hallgatás után az asszony, mi is a neve tulaj­donképen magának, ki a legjobb ba­rátja és miből él ? Az én nevem jó asszony, Neumark György. Szüleim rég elhaltak. Sokat küzdöttem, sokat próbáltam, sokat nélkülöztem, sokat reménylettem eddig. De úgylátszik mindhiába! A szeren­csét csak hírből ismerem. Egyébként a jogot végeztem. Legjobb barátom látja itt ez a hegedű. Istennek ke­gyelme azonban mindezideig meg­mentett a teljes elmerüléstől. Csak ő benne bízom tehát ezután is ! Az asszony mélyen megindulva nehány pillanatra szó nélkül magára hagvtn a fiatalembert, de már néhány perc múlva egy tányér frissen sült hússal tért vissza és azt nagy szíve­sen odanyujtotta a fiatalembernek. Ezer köszönet — mormogta az, hálás leszek érte! * Üj év napja volt! De már az est csendes homálya lassanként kezdett ráborulni a néma városra. Az üzle­teket mindenfelé egymás után lecsuk­ták. Csak egy igénytelen boltban pis­logott még a lámpa, az öreg Náthán zálogház üzletében, ki az üvegajtón keresztül megelégedett arccal tekint­hetett ki a sötétbe s nagy lelki nyu­galommal várta, kit fog még a nyo­morúság és a szükség mielőtt végkép leszáll az est, s a múlandóság ten­gerébe merül egy ismeretlen eszten­dőnek első napja is, hálójába kergetni; amikor hirtelen egy fiatalember jelent meg a boltajtóban hegedűvel a hóna alatt. Jó estét Náthán! Mondja csak gyorsan, mit ád ezért a hegedűért? Ezért az ócska holmiért? Mit tu­dok én csinálni ilyesmivel? Ej, ej Náthán, — szólalt meg Neu- mark, nem is sejti milyen drága in­strumentum ez ; mennyire hozzá van nőve a szívem, a lelkem. Ez a he­gedű az én egyedüli vagyonom, az én egyetlen jó barátom e nagy vilá­gon. Adjon érte 15 tallért Náthán, csak 15 tallért s ezeknél a szavaknál Neumark szemei könnybe lábadtak. És mi lesz, ha nem tudja vissza­váltani a hegedűt, kérdi erre Náthán. Akkor — válaszolt Neumark nagy i szomorúan — magáé a hegedűm.

Next

/
Thumbnails
Contents