Harangszó, 1919
1919-07-10 / 30-31. szám
168. HARANQSZO. 1919. augusztus 10. tehetünk lelkiismeretűnk ellen, mert minket lelkiismeretűnkben magának Istennek lelke hajt, kényszerít és ezért kell szólnunk! Jaj nekünk, ha nem hirdetjük az evangéliomot! Isten lelke ma sem fogyott el, ha bennünk megfogyatkozott is. Igaz, hogy tetemként darabokra szaggatott s magamagát még jobban megszaggató ország tagjai vagyunk. Igaz, hogy egyházunk is olyan, mint a szétszórt, kiszáradt csontokkal megrakott mező. Nemcsak a külső támadások, hanem a belső sivárság, a közönyösség, a nemtörődömség, a hitetlenség, a széthúzás és reménytelenség is bénítják, gyöngítik. Sok a holt tag, aki csak névleg keresztyén, de életével a keresztyénség szégyene és rombolója. Nem csoda, ha sokan csüggedten eresztik le fejüket és munkálkodó kezüket: >Elszáradtak a mi csontjaink, elveszett a mi reménységünk; kivágattunk 1« Akik még készek a munkára, azok is aggódva kérdik: »Vájjon megéled- hetnek-e még ezek a tetemek?« Van-e erő, amely a kiszáradt csontokat lábra állítsa ? De mintha Itt is, ott is mozdulnának a lelkek. Mintha Isten lelke nagyobb erővel kezdené áthatni a híveket. Innen is, onnan is új föl- buzdulásnak, nagyobb mértékű áldozatkészségnek, elevenebb vallási életnek hírét halljuk és a lelkészek mellett világi tagoknak munkába állását látjuk, akiket az Isten lelke hajt, a Aki elveszi felső ruhádat, ne vond meg tőle az alsó ruhádat se. Aki tőled kér, annak adj és aki elveszi a tiedet, ne kérd tőle vissza. És amint akarjátok, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is akképen cselekedjetek azokkal.« Azután olvasta tovább azokat a verseket, amelyekben ezt mondja az Űr: »Miért mondjátok nékem: Úram, Uram, ha nem mívelitek, amit mondok? Valaki hozzám jő és hallgatja az én beszédimet és azokat megtartja, megmondom néktek, mihez hasonló. Hasonló ahhoz az építőhöz, aki leásott és mélyre hatolt és kősziklára vetett fundamentomot: mikor aztán árvíz lett, beleütközött a folyóviz abba a házba, de azt meg nem mozdíthatta : mert kősziklán épült. Aki pedig hallgatja, de nem tartja meg, hasonló ahhoz az emberhez, aki csak a földre rakta házát fundamentum nélkül, amely, mikor neki ment az Krisztus szerelme szorongat, hogy hitükről munkás, példás keresztyén életükkel tegyenek bizonyságot. Megéledhetnek-e hát a tetemek? Reménykedve, imádkozva mondjuk: »Uram Isten te tudodI« Te tudod a jövőt; de te tudod az idejét, a módját is a szétszórt csontok összegj»űj- tésének s új életre keltésének. Tedd meg, mert megtenni csak te tudod! Luther jelleme. Igazlelkiisége. Folytatás. Amint másokat nem akar Luther tévedésbe ejteni, maga is ment akar maradni attól. Mindenáron bizonyos akar lenni az igazságról. Határozottan vallja, hogy a keresztyén ember bizonyosságot szerezhet az üdvösségre tartozó kérdésekben. Aki nem bizonyos erről és nem tud örvendezni ennek a bizonyosságnak, az nem keresztyén igazán. Azt mondja- >A Szentlélek nem szkeptikus (kételkedő). És nem is valami bizonytalan sejtést, vagy puszta vélekedést irt a mi szívünkbe, hanem hatalmas nagy bizo nyosságot, mely biztosabb és szilárdabb, mint maga az, hogy élünk és mindaz, amit átélünk.« Hogy üdvösségéről teljesen bizonyos legyen, ezért olyan könyörtelen küzdelmet vívott magában, amilyenre csak az alkuvást nem ismerő igazságszeretet képesíthet. Ezért mondott le a vidám diákéletről, jövőjének minárviz, azonnal összeomlott és omlása lett nagy.« Elolvasván e sorokat Avgyéjics, nagy könnyebbséget érzett a szívén. Letette az ókuláját, rátette a könyvre, lekönyökölt az asztalra és elgondolkozott. És elkezdte a maga életét hozzá mérni ezekhez a szavakhoz. Elgondolta magában: — Kősziklára van-e építve az én házam, vagy csak homokra? Csak akkor jó, ha kősziklára. És könnyűnek érzi magát az ember, ha úgy él, mint Isten parancsolja. De ha megfeledkezik magáról, megint vétkezik. Azon leszek, hogy ez meg ne essék velem. Igen szép ez. Csak az Isten megsegítsen I Ezeket gondolva le akart feküdni, de nem tudott a könyvtől megválni. El kezdte olvasni a hetedik részt is. Elkezdett olvasni a századostól, az özvegy fiáról, azokról a tanításokról, amelyeket Keresztelő János követeiden ragyogó tervéről és választotta a komor kolostori életet. Ezért kínozta ott is magát böjttel, vezekléssel, teci-^ sanyargatással. Hét esztendeig folyt ez a rettenetes lelki vivódás. Bámulatos, hogy nem hagyta abba, hanem elég igazlelkü maradt, hogy csak az igazság előtt hajoljon meg. Végre megtalálta Isten bűnbocsátó kegyelmét és pedig nem az egyház, által mutatott utón, a zárdái élet és egyébb kiszabott jócselekedetek ált--' .. hanem hit által. De azért nem megtámadni az egyházat. Egy évtizednél tovább hordja magában a fölismert igazságot és csak akkor lép vele a nyilvánosság elé, mikor már egészen bizonyos benne. Nem akar újat, nem akar céltalan rombolást, csak egy vágy ég benne: az igazságnak izzó sóvárgása. EzértJ óvatos a haladásban. Nem szakít egyszerre a múlttal, hanem lépésrőli lépésre, újra meg újra alaposan megvizsgálja a régit is, a maga igazságát! is és fokonként veti el a helytelent,, hogy helyébe a jobbat tegye. A pápaság elleni föllépésénél semn vezette sem a puszta ellenzékieskedés,: sem a meggondolatlanság, hanemn újra meg újra megvizsgálta, nem tévedett-e. Lelkiismerete gyakorta fö]|, vetette azt a kérdést, hogy a régitr. mind tévedtek volna, csak ő volnss okos, Isten épen neki jelentette volnej ki az igazságot? Igen sok kételyen ment keresztüli mig ki tudott bontakozni abból a nek adott Jézus s elért ahhoz a hely \ hez, ahol a gazdag farizeus vendégül hívja magához az Urat. Olvassa azi a helyet is, ahol a bűnös asszon; r könnyével mosta meg Jézus lábát . Jézus megbocsátotta bűneit. A negyy vennegyedik versben ezt olvastat >És az asszonyhoz fordulván mond h Simonnak: Látod ezt az asszonyt í Bejöttem a te házadba, az én lábaimrr nak vizet nem adtál: ez pedig kör_^ nyével öntözte az én lábaimai hajával törölte meg. Te meg neri: csókoltál: ez pedig, mióta bejöttetír nem szűnt meg az én lábaimat esdi); kolgatni. Olajjal az én fejemet meei nem kented: ez pedig drága kenetti. kente meg az én lábaimat.« Elolvasta ezeket a verseket és ea gondolta magában: »Vizet nem adtn az én lábaimnak, csókot nem adtát j fejemet nem kented meg.« És újra letette ókuláját és ú(jp elgondolkozott:
