Harangszó, 1918
1918-04-07 / 13. szám
98. HARANQSZÓ. 1918. április 7. veszteségeinek pótlására több embert is kell termelni a születések szaporításával, a halálesetek, különösen a tüdővész és gyermekhalandóság csökkentésével, az amerikai, bukovinai, romániai kivándorlónak visszatelepítésével. Több termelés minden téren! Hajtsuk ezt a földet minél inkább uralmunk alá! Ebben isteni parancsot teljesítünk. De ne higyjük, mint e világ fiai hiszik, hogy ez magában elég, hogy ezen az utón biztos hazánk és nemzetünk boldogsága. A boldogság nincs feltétlenül a külsőhöz kötve; legalább állandóan nem épülhet ilyen ingatag, múlandó fundamentomon. Gazdagok, előkelők, több joggal bírók között épen úgy vannak boldogtalanok sőt kétségbeesett öngyilkosok, mint szegények között boldogok. Különben is epen a legnemesebb lelkek kevéssel beerik a külső dolgokból, ellenben a nemtelen, telhetetlen szivnek nem elég soha, amije van. Ha az övé volna az egész föld, bizonyosan még a csillagokat is kívánna. A háború megmutatta, hogy az alacsony telkeknél a pénzbőséggel együtt a pénzehség még nagyobbra növekedett. Az éhség pedig soha sem keltheti senkiben a boldogság érzetét. A boldogságot egyedül a lélek egyensúlya, vagy összhangja adja Tarca. Máté káplár A tábortűznek lobbanó fényében, A röppenő halai zord éjjelén, Kavargó füstfény halvány ködléséből Egy ifjú arca hányszor tűn elém. Sapkaja mélyen homlokára huzva, Alatta két szem álmodik kigyulva, Fáradtan messze néz A tábortűztől, honnan füstgomoly száll, Felém köszöntesz Máté korporál. Mint nyári estén bánatosan kondul A múlt emlékét ébresztő harang, Emlékemben újból búgva felzendül Ajkadról, bajtárs, csengő férfihang S mint egykor fényes tündöklő teremben, Most tábortűznél méiy halálos csendben Felsír a méla dal : A Búgnál hogy ment másvilágra Két tépettszivü, büszke bus, magyar. Hej, régen volt, a szép idők elmúltak ; Nem hallom többé fájó éneked. Azt sem tudom, ezer halálveszélyben, Dalos pajtásom, hogy mi lett veled. De bárhol járok árván, elhagyottan Az arcod visszajö bus álmodóan S hallom mindig a dalt, Mit egykor nekünk zengőn eldaloltál A Búgról, Máté korporál. meg. Mikor valakinek lelkiállapota olyan nyugodtan és szilárdan áll, hogy azt esetleges múlandó körülmények nem tudják egyensúlyából kiDillenteni. Ezt az egyensúlyt pedig csak az a biztos érzés adja meg a léleknek, hogy ő mindenestül szilárd furda- mentomon áll; gyökerével e világ minden erejénél mélyebb és nagyobb erőbe, magába a világ teremtőjébe és urába: Istenbe fogódzik. Így tudtak boldogok lenni jó sorsban, balsorsban, gazdagon, szegényen, életben, halálban az igazi hívők. Tehát több hitet is kell termelnünk. Itt van előttünk igazan széles parlag, Itt vár ránk rengeteg munka és kitartás. És észre kell vennünk, hogy magyar fajunkban erre nézve is igen sok lehetőség szunnyadoz. A magyar nép, akárcsak földje Istentől bőséges őserővel van megáldva. Esze szive talán jobban a helyén van és jobban beletalálja magát akármi helyzetbe, mint a föld bármelyik népe. Természetes. józan eszével a legnehezebb kérdésekkel is meglepő könnyen felfogja és átlátja; teimészetes, jó szivével az ellenséget is hamar barátságába fogadja. Ha harcolni kell, oroszlánná, ha békülni kell, kezes báránnyá válik. Egy hiányzik nála: lelkének okszerű, gondos kiművelése, es jó maggal tele hintése. Szive, mint a gazdag magyar föld, Galicia földjén. Galícia földjén magyar világ járja, Magyar szótól hangzik vérpiros határa. Havas szélzugásba, jég s éjszakába Magyar katonának, örtálló bakának Zendül a nótája. Galicia földjén csárdás magyar nóta, Annyi magyar ajkon bár soh$e szólt volna ; Odahaza mostan annyi könny nem hullna, Messze idegenben annyi bus sírhatom Most nem domborulna PETRÓCZY MIHÁLY. Szegény Fazekasné. Elbeszélés. Irta: Németh Károly. Szegény Fazekasné, mint a kivert eb, megalázkodva, lesújtva vánszor- gott, sompolygott hazafelé. Az utszéli nyárfákon nyugtalanul röpdöső fekete varjuk károgva kerestek éjjeli szállást. Fazekasné nem látta őket. Havat sem látott, hideget sem érzett. Csak a szive tájékán nyomta valami és mintha ő egy nagy ürességben volna és mintha szédülten, kábultan esne lépésről-lépésre lefelé ebbe a színtelen, hangtalan ürrességbe együtt hajtja a gyomot is a jó gabo-^ nával; de kellő tisztítással, gondozás-; sal a vetés lenne benne erősebb és az nyomná el a gyomot. Mi jogon kételkedünk ebben ? Mi jogon mondjuk minduntalan, hogy a magyarnak a mélyebb hit nem való? Az a faj, amely annyi nagy és nemes dologra alkalmas, épen a legnagyobbra és legnemesebbre volna alkalmatlan ? Az annyi érzéssel megáldott magyar szívben épen a legáltalánosabb emberi érzés, a hit volna csenevész és fejlődésre képtelen ? Nem ! Erős meggyőződésem, hogy lelkes, kitartó munkával itt lehetne igazán nagy/ termést elérni. Ebben pedig megerősít: a múlt tanúsága is, a jelen tapasztalata is A mi őseink ép úgy megálltak a hitben, mint más nepek fiai: Nekünk is voltak vértanúink; börtönben, gályán, vérpadon is hü hitvallóink Nekünk is voltak üldözött , gyülekezeteink, amelyekből semmi féle erő nem ölhette ki az evangéliom szeretetét. Nekünk is voltak nagy áldozatvkat hozó híveink. Nekünk is \ akadnak ma is egyházunk sorsát, szivükön viselő, lelkes ve/etőink és; híveink. Nálunk is sok áldozatról számolhattunk be a reformáció jubileumi evében. Pedig most úgy 30 —40 t év óta lefelé sűlyedtünk es valami i zsibbadtság, elernyedés állott be egy- ■ házi életünkben. A közönynek s afi Otthon volt. A konyhájában. Télen i ez a konyha volt az egesz lakás, , Ha a sporheltben befütőtt, a tűznél 1 főzhettek, melegedhettek, sőt a spor- • helt ajtón keresztül még vala nelyes i világosság is áradt a hosszú téli i estek sötétjébe. Petróleum nincs, , gyertyára nem telik a szegény em- - bernek. A konyhán a sarokban pad, , előtte asztal; két ágy; a sporhelt 1 mellett egy láda; az egyik falnál l valami kredenc-féle. Két gyerek az j egyik ágyon hancurozott, kettő az j ablak mellett az asztalon játszott í babszemekkel, a legkisebbik a hideg t földön ülve hangosan sirt. Mind az s öten éhesek voltak. Az asszony szemében' hideg gyűlölet csilant fel, mikor végig hordozta t tekintetét a hozzája futó, szoknyájába, ,, kötényébe kapaskodó, kenyeret kérő c gyermekeken. Különös, de az a gon- - dolata volt, hogy nem a háború, ,i nem is Taby Miklós, hanem ez a a sok gyerek, nyűg, kölönc az ő nagy .1 szerencsétlenségének oka Még az , urára is haragudott. Ha ezek nem volnának! Egy magában valahogyan i csak megélne. Elmenne szolgálni. ,
