Harangszó, 1918
1918-02-24 / 9. szám
66. HARANGSZÓ. 1918. február 24. Nagy idők próbája. Irta: Novák Rezső. A világtörténelem vajúdásának a korszakában élünk. Seregek milliói küzdenek seregekkel, világnézetek csatáznak világnézetekkel. S mig egy régi világ haldoklik évszázados bűneivel, romlottságával s fizeti le százezrek halálában a kiengesztelés véres adóját, azalatt egy uj, ismeretlen világ születik az idő méhében. Nagy, sorsdöntő válságok idejét éli nemzetünk, amelyben az egyes embert is a történelem színpadára sodorja a hazafias kötelesség. Jövőnk kialakulására nem lehet közömbös az egyénnek, az egyes embernek a magatartása sem, mert hiszen a nemzet az egyesekből tevődik össze; az egyénnek vallás-erkölcsi, állampolgári magaviseleté rányomja a maga bélyegét az egész nemzetre. A történeti nagy események átélése mindnyájunkat emelkedett gondolkozásra, nemes érzületre, hazafias lelkűiéire kötelez, mert az egyesek szivéből fog kisarjadni az az erkölcsi átalakulás, amelyből jövendő boldogságunk, avagy boldogtalanságunk nyeri tápláló erejét. Fájdalom, azonban az annyira szükséges emelkedett gondolkodás, nemes érzület, az erkölcsi megjavulás a belső emberben való gyarapodás eddig oly keveseknél jelentkezett! Elszomorodhatik a szivünk, ha figyelemmel kisérjük a háború sötét bün- lajstromát. A minden bűnnek ősanyja az önzés talán sohasem hatalmasodott el az emberen olyan mértékben, mint a háború alatt A haszonlesés, az uzsora, másoknak kiszipolyázása korlátot nem ismer; a lelkiismeretlenség, a kötelességmulasztás, a megalkuvás, a megvesztegetés, az elvnélküliség, mint régi bűneink most is pusztító méregként emésztik nemzetünk erőit. Anyagi előnyökért közös, nemzeti kincseket engedünk elpusztulni, többre becsüljük a pillanatnyi hasznot az állam értékes javainál, eltűrjük a lelketlen árdrágítók üzelmeit s ezzel magunk is hozzájárulunk a nyomor fokozásához. A háborút nagyon sokan csak üzletnek tekintik s belőle minden áron vagyonosán, anyagilag megerősödve igyekeznek kikerülni, elfelejtvén az apostol intését: »Senki túl ne lépjen és meg ne. károsítsa valamely dologban az ő atyjafiát, mert bosszút áll az Ur mindezekért«. . . »Mert szentségre hivott el minket az Isten.« Szomorú jelek, beteges tünetek ezek s mind csak ammellett szólnak, hogy még mindig nem tudunk önzésünkkel szakítani és az Isten, haza, felebaráti szeretet magaslatára felemelkedni. Csudálkozhatunk-e ezek után, ha Isten oly szigorúan sujtol bennünket. Tárca. Karácsony est a Piávénál. Taiián országban fodros Piávénál Vidám lobogássai pásztortüzek égnek. Tábortűznél várják szent Karácsonyestét Idegenbe szakadt bus, magyar legények. Máskor : vig az ajkuk és hangos a nóta... De most némán bámul mindannyi a tűzbe ; Karácsony éjjelén szivük gondolatját Himes képzeletük hazafelé űzte. Kanyargó Tiszánál nádfődeles házban Vidám lobogássai kicsi gyertyák égnek Halvány gyertya fénynél úgy várnak — valakit . . . Bus, halovány asszony, öt kicsi kis gyermek. Más karácsony estén vidám volt az arcuk: De most mélán bámul mindannyi a tűzbe. Féltő szeretetük szivük gondolatját Halvány gyertyafénytől tábortüzhöz űzte. Kegyetlen az idő, Üvöltve zug a szél Sötét, csillagtalan, bus taiián tájon Egy erős szélroham kioltja a tüzet: Felriad a lelkűk s — elrepül az álom, Fát raknak a tűzre — fellobogó lángok Halovány pirosra föstik be az eget. . . Megszólal az egyik: ,,De ehetném, PajtásI“ S elővesz egy darab kiszáradt kenyeret. „Felezzük meg gyere, Könyeres Pajtásom I Keserű az ize, sotlan a tésztája . . . Ez a baka sorsa .. Hát Úristen, van-e Kicsi családomnak szép, fehér kalácsa...?“ Elcsukl k a szava, elakad'a hangja, Csillogó könny ül a bánatos szemébe Végigfut az arcán... utána kap... késő... Rácsöppen a sós csepp sótlan kenyerére. Katona létére röstelvén a dolgot, „Hej de csip ez a füst“ — mentegeti magát. Pedig a többiek néma megértéssel Dehogy is becsmérlő, dehogy is vádolnák. Dehogy is szól egy is I Csak a tüzet nézik, Hogyan csapkodnak a vidám vörös lángok... Hogy kelnek életre... hogy múlnak el újra, Mint a csilingelő karácsonyi álmok. Léptek közelednek... léptek távolodnak. Tábori-szó hangzik halk, elfojtott hangon. . Uj alakok ülnek a lobogó tűzhöz, Uj árnyékok állnak künn a folyó parton. Puskájukra dűlve, merően figyelnek Csillogó szemekkel sötét éjszakába... . . .S karácsonyi áldás száll rájok az égbül Zizegő, szitáló, szűz hó a'akjába. * * • * Fodros Piávénál — Taiián országban Vidám lobogássai tábortüzek égnek, Azoknál ülték meg szent Karácsony estét Idegenbe szakadt bus, magyar legények Harctér. Horeczky Béla. ha nem elégelte meg még a büntetést, ha még mindig késik a szenvedéstől megváltó békesség? Isten jól tudja, hogy még nem következtek be a megjavulás feltételei és biztosítékai: még nem törtünk össze elbizakodottságunkban, nem alázott meg eléggé a háború vasigája, nem tudtuk hasznunkra fordítani a sok csapás', nem léptünk rá a bünbánatnak és megtérésnek könnyekkel öntözött útjára. Vegyük azért fontolóra különösen ebben a böjti időszakban, hogy a világtörténelem és az örökkévalóság mérlegén állunk ; úgy éljük át a történeti nagy napokat, hogy súlyosaknak találtassunk és emberi rendeltetésünknek a pályáján közelebb juthassunk a tökéletességhez. »Mert közülünk senkiseiii él önmagának és senkisem hal önmagának: Mert ha élünk, az Urnák élünk; ha meghalunk, az Urnák halunk meg. Azért akár éljünk, akár haljunk, az Űréi vagyunk.« Királyi szózat A nemzethez! Hála a Mindenható kegyes segítségének, békét kötöttünk Ukrajnával. Győzedelmes fegyvereink s lankadatlan kitartással folytatott őszinte békepolitikánk megérlelték a létfön- tartásunkért vívott védelmi harc első gyümölcsét. A temető nélküli város. Elbeszélés. Irta: Fábián Imre. A tavasz a maga teljes pompájában, szépségében köszöntött be amint csak kevés évben szokott. Olyan tavasz volt, amikor nemcsak zöldült erdő, mező, nemcsak nyílott a virág hegyen-völgyön, hanem az élet lüktetését szinte a levegőben is észre lehetett venni. — örvendeztek a madarak a fák lombjain, ugrándozva egymásra nevettek, mikor a lenge szellő végig suhant a fák egymásra boruló lombjai kötött s a sürü lombok félhomályában csillógó tollazatukat is megsimogatta, végigcirógatta. Nevetni látszott az egész zöld természet, mikor a játszó napfény megtörött a leveleken s a levélközti réseken leszürődött a fák alatti üde gyeppázsitra. Akiben csak életnek lehellete volt, annak megkellett értenie az életnek ezen örömét, annak együtt kellett örülnie az erdővel és mezővel, együtt mosolyognia a napsugárral és a lengedező szellővel. Talán csak az a kis csoport ember nem értette meg a tavasznak életet
