Harangszó, 1918
1918-02-24 / 9. szám
1918. február 24. HARANQSZÖ. 67. A sulyus megpróbáltatásnak alávetett nemzettel együtt bizom abban, togy az első örvendetes békekötés 'tán mihamarabb az általános béke öszönti a szenvedő emberiséget. Az Ukrajnával kötött béke hatása latt rokonérzéssel tekintünk ama örekvó ifjú nép felé, melynek szivében llenségeink közül először ébredt föl felebaráti szeretet érzése s amely zámos csatában tanúsított hősiességét etetőzve, bátorságot lelt arra is, ogy jobbik meggyőződését nyíltan s tettekkel bizonyítsa. Mint első vált i ellenségeink táborából, hogy a most íár közös nagy cél mielőbbi elérése rdekében erőnkkel egyesítse törek- éseit. Ha már az első pillanattól kezdve, midőn fenkölt elődeim trónjára lép- ;m, abban a sziklaszilárd elhatáro- ásban, hogy a becsületes béke kivi- ,ásáig végigküzdjük a reánk kényszedett harcot, egynek éreztem magamat nemzettel, még inkább egynek érzem tagamat vele ebben az órában, mikor a cél elérése felé az első lépés legtörtént. Csodálattal és szeretetteljes elismeréssel viseltetve hős csapataim ánt, melyek majdnem emberfeletti itartást és páratlan áldozatkészséget musitanak, úgyszintén azok iránt is, k odahaza napról-napra nem kisebb Idozatot hoznak, teljes bizalommal irdető örömét, amely a révvölgyi iluvégén-az akác övezte temetőben <lőtt s bánatos zsolozsmát zengede- iítt az ellőttük levő üres sir körül. iem volt behantolva még a sir sem, még se volt már üres. Csakhamar ionban kétszeresen is megtelt. Megtelt zuhogva belehulló földdel, amit sóval, kapával húztak bele, de ;gjobban megtelt avval a koporsóval, melyben a sirparton kezeit tördelő iszonynak, most már özvegy Le\eli Jzsefnének, kenyérkeresőjét, szerető rjét örök nyugalomra helyezték. Lesz-e neki nyugalma ott a sirhant att ? Nagyon megfáradt ide fent. zorgalmas, fáradhatatlan jóigyeke- :tü ember volt. aki csak 40 eszten- Őt élt, de többet dolgozott, mint >k más ember társa 80 esztendővel. legkorábban munkába álló, a legfőbbig dolgozó szorgalmas szegény- nber hírében állott, akinek becsü- lessége, jóigyekezete miatt az egész luban meg volt a becsülete. ' Lesz-e nyugalma neki mégis ott * sirhant alatt ? A szülői szeretetet -sirhant se tudja el takarni. Pedig ő kihűlt szive mig még dobogott, 1 tekintek a közeli boldogabb jövőbe. A Mindenható áldjon meg bennünket erővel és kitartással, hogy ne csak a magunk és hü szövetségeseink, hanem az egész emberiség számára is kivívjuk a béke végleges diadalát. 1918. évi február hónap 12. Károly s k. Wekerle Sándor dr. s k. Az ukrán népről Eltitkolt álmok és szenvedélyek soha nem sejtett megvalósulása mindaz, ami most Oroszországban történik. Még Oroszországban is nemzedékek születtek és haltak meg anélkül, hogy sejtelmük lett volna arról, hogy Ukrániának körülbelül harminc millió lakosa külön népfajt képvisel, melynek saját nyelve, saját története, külön nemzeti hősei, legendái vannak. Tudták, hogy a nagy Oroszországban van egy Kisoroszország is, Péterváron és Moszkvában nagyon szeretik a sajátságos módon készült kisorosz hurkát, és népszerűek voltak mindig az ukrán színházak, az ukrán költészet. A régi zsarnokság természetesen nem akart tudni az ukrán műveltségről. 1700-ban szigorúan eltiltották ukrán könyvek nyomtatását, négy évvel később pedig az ukrán drámákat igen nagy szeretettel volt megtelve az iránt a három apró gyermek iránt, akik a sir szélén fel-felcsukló édes anyjuk szoknyájába fogózva állottak. A legnagyobbik alig tiz esztendős, a másik kettő meg még az iskolás koron is alul van. Az apa kezének munkája volt eddig kenyere a családnak, de most ime leesett, sirbaszállott fejük koronája. A két kisebb gyermek nem értett ebből még mást, minthogy édesanyjuk nagyon, de nagyon keservesen sir napok óta, hogy bánatos arcával reájuk, kicsi gyermekeire se mosolyog. Róza, a legnagyobb, nyomban már megértett annyit, hogy valami igen nagy veszteség érte őket. Értette, hogy a sirgödör, mely apjuk koporsóját eltakarja, a legdrágább kincstől fosztotta meg őket. Ép azért gyermeki szive nagyon nehéz lett, mikor apjának kész, friss sirhalmát a többi félig, vagy egészen begyepesedett sírokkal egy sorban látta. Bizonyos félelem szállta meg, amint a sirhalom sorokon végigtekintett. Úgy érezte, hogy mindegyik tőle rabolt el valakit. száműzték a színpadokról. De mindez nem használt. Az ukrán poézis minden akadály ellenére helyet szorított magának az irodalomban. A legtöbb müveit orosz csáládban meg lehetett találni Taras Sevcsenko hires ukrán költő dalos könyvét, a >Kobzar«-t. E szó eredete >kobza<, egy gitár nevű hangszer, amellyel szegény népénekesek bejárták az országot és daloltak a drága Ukrániárol. Taras Sevcsenko azonban Ukrániának nemcsak legnagyobb költője, de jelképe is a függetlenségre és szabadságra vágyó nép vérlanuságának. Ismételten résztvett a hazája félsza- baditására irányuló mozgalmakban és ezért súlyos börtönre Ítélték. 1857-ben Toletzi grófnő segítségével kiszabadult onnan és testben-lélekben megtörve, visszatért Pétervárra, ahol 1861-ben meghalt. Nagy a különbség az ukrán és az orosz népjelleg közt. Az ukránnak gömbölyű feje, hosszú nyaka, sima arcvonásai, meglehetősen hosszú, hegyes orra és sötét, álmodozó szemei vannak, amelyekből melankólia és nyílt jólelküség olvasható ki. A széles, mongol arccsontok ritkán láthatók. Még sokkal nagyobb a különbség a kifejezés módjában : a szavak választékosságaban. Az ukrán paraszt kazep-nek (kecskebak) gúnyolja a nagyoroszt, mire Még jobban szivébe nyilait azután édesanyja sóhajtása, aki távozóba11 úgy kiáltott fel: mért nem ásnak az én számomra sirt itt a sorban, hogy odamehetnék apátián gyermekeimmel?! .. Támasz nélkül, kenyér kereső nélkül maradtunk itt, nekünk is a sir mélyen lenne a legjobb helyünk ! A kis leány tágra nyitott szemmel tekintett fel könnyein keresztül az édesanyára s a szélső sirhalomra. Mintha csak attól félt volna, hogy e szavak nyomán hamarosan megnyílik ott egy uj sirgödör s őreájuk is odahuzzák a csillogó kapákkal, ásókkal a követ, hantos hüs földet, eltemetve mindnnyájukat. Újból is feljajdult, hangosan felzokogott, szenvedélyesen átkulcsolta édesanyja lábait, mintha csak visszaakarná a sötét sirba való leszállástól tartani. A tavasz teljes szépségében pompázott tovább, verőfényesen sütött a ragyogó nap, de Leveíi Józsefük házában a könnyeket nem tudta felszárítani. A felhő foszlánytól a ragyogó napig minden arról beszélt nekik, hogy máskor ebben az időben
