Harangszó, 1918
1918-02-10 / 7. szám
50. HARANGSZÓ. 1918. február 10. * ki akartak bennünket éheztetni; de Istenünk segítségével sikerült ez ellen megvédeni magunkat. Magyar hazánkban mindenhol nagy súlyt helyeztek a vetési munkára. A községekben megalakultak a mezőgazdasági intéző bizottságok; az itthon lévő férfiak, az öregek és a fiuk, sőt a magyar asszonyok és leányok is megfogták az eke szarvát, szántották az áldott hazai földet és vetették a jól megművelt földbe a kenyérnek magját. Sok helyen többet vetettek, mint a béke-időben szoktak. És mezőinken újra meg újra hullámzott az aranykalászos gabona. Most is jó sikerrel végeztük az őszi vetést. Adja Isten, hogy legyen jó tavaszi vetésünk is és a nyáron gazdag aratásunk. De az evangéliom népének egy másik mezőre, az evangéliomnak, az Isten igéjének mezejére is kell tekintetét irányoznia. Ezen a mezőn mindig folyik a vetési munkálat. Az evangéliomi magvető : a Jézus Krisztus most is szertejár és mindenütt, templomokban és iskolákban, oltároknál és kórházakban, harcmezőkön és sirhalmoknál hintegeti, veti az ő igéjének jó magját, az apostoli munkára kibocsátott szolgái: igehirdetői s tanítói által. A múlt 1917-ik évben ünnepeltük a reformáció négyszázados jubiláris ünnepét, örömünnepét. Isten iránti hálával eltelve emlékeztünk meg akkor arról a nagyáldásról, mely az emberekre áradt az által, hogy az Istennek igéje megtisztítva újra prédikálva lett és a szivekbe belehintve az evangéliomnak jó magva. Fogadást is tettünk, hogy az evangéliomhoz hívek maradunk. Az igazán evangélikus ember nem is keményíti meg szivét az ige előtt, hanem befogadja azt, nem hajol a test bűnös kívánságaira, nem hagyja szivében felburjánozni a hitetlenséget, a szeretetlenséget, az erkölcstelenséget, a tisztátalanságot, hanem vallásosan, hitbuzgóan, szeretetben, mértékletesen, igazán és szentül él e jelen való világon és reményli, mivel vet a léleknek, a lélekből arat örökéletet. Mindenki vessen igy a léleknek, hogy gazdag aratása legyen az időben és az örökkévalóságban, legyen boldogsága e földön és üdvössége a menny- j országban ! Meddig átúszunk? Az Evang. Nyomda« ügyéről az 5-ik számban tájékoztattuk olvasóinkat s közöltük a mai kort megértő és a jövőért aggódva dolgozó fiatal püspökünknek, Kapi Bélának felhívását, amelyben az evang. sajtó nagy jelentőségére és annak támogatására figyelmezteti az egyházközségeket, vezetőket és híveket. Ideje volna, hogy mindenki megmozduljon, és tartaná becsületbeli kötelességének a jövőnkért való hathatós munkálkodást. Hogy más egyházak mennyire megértik az idők jeleit és menyire készülnek a jövőre, annak bizonyságául közöljük, hogy a reformátusok létesítendő nyomdájukra hamarosan 275003 koronát jegyeztek s már vettek is nyomdát 140,000 koronáért. Maguk a kecskemétiek 30,000 koronánál többet jegyeztek, tehát csaknem annyit mint a dunántúli evang, egyházak összesen. A kath. Központi Sajtó Részvéntársaságo't pedig 5 millió alaptőkével akarják megindítani. Nem kell-e mások lázas készülődésének s a magunk tunnya nemtörődömségének láttára megdöbbenünk ! és keserűen szégyenkezünk ? Meddig akarunk még a mai halálos dermet- ségben aludni ? Vagy nekünk már megdöbbenésre, szégyenkezésre és fölriadásra sincs erőnk? Hát minek vagyunk akkor mi még a világon? Hát megérdemlik az olyan vezetők és hívek az evangélikus nevet, akiknek tunyasága miatt kell az evang egyháznak lassanként a legutolsó helyre szorulni ? Olvasóinktól, jó barátainktól már nemcsak kérjük, hanem egyenesen T a r c a. Levelek. Nem Írtak meg ennyi levelet Széles e föld színén soha még. De százezernyi volna, sem elég, Nem is küldtek ennyit válaszul Ezer tájáról a világnak, De még többet várnak, kívánnak. Nem remegett ennyit soha toli, Ennyi nehéz szót még le nem irt; S tele ennyi sort szem sohse sirt. Nem volt ennyi szétszórt, borús szív : Ennyien még soha nem álltak Küszöbén a sötét halálnak. Szalay Mihály, Kárpáti emlék. Apámat elhurcolták a kozákok, Anyámat gránát terítette le!“: Halkan beszélt a kárpáti kis árva S a szeme fájó könnyel volt tele. .. Elősorolta sos-sok szenvedését, Aztán egy füstös romra mutatott: — „A házunk volt: ezt akkor feltüzelték A menekülő oroszok ! . . Egy pajtájuk maradt még össze-vissza S a pajtájukban egy kövér tehén ; Belőle él a csöppség napról-napra: Vaján, meg édes tápláló tején!. .. És reggel alig pirkad még a tájon S a pázsiton még harmatcsepp rezeg, Legelve fut már kinn a zöld határon A kis tehén és vele a gyerek . . . Mezitlábos kis kárpáti gyerek ! . . . , Ligethy Béla. A hála virága. Elbeszélés. — Irta: Csite Károly. — VI. Irtózatos harc állt. A pokol borzalmas koncertjét vette at a reszkető vén föld. Mintha a végítélet napja érkezett volna el s az alvilág minden vadul tomboló s ordító szörnyetege a földre szabadult volna. Puskák ropogtak, gépfegyverek kattogtak s a süvítő golyók ezer halált szóró záporában, a zizegve röppenő s robbanó srapnellek és a vad orkánként üvöltő, búgó gránátok velőtrázó, agyatbontó robajában álltak rendületlen kitartással a hős honvédek a rajvonalaikban. Délutáni két órakor jött a parancs, hogy a rajvonalak előtt elhúzódó lankás erdőt még az napon el kell foglalni. A szazadparancsnokok összehívták szakasz parancsnokaikat a helyzet megvitatására, mely után elhangzott az utolsó parancs: »Végrehajtani:« Egetverő »Rajta« zúgott, tört fel aztán a roham vezényszóra. Szabados Győző zászlós villámgyors sző keltéssel ugrott elő s földrengető rohammal eltűnt szakaszával a sürü erdőben Alighogy elnyelte az erdő az első szakaszt, rohamra indult a második és a többi szakasz is égő tűzzel a sötét, villogó szemekben, lángoló harci kiáltással az ajkakon. Robajló döngetéssel reszketett a föld a rohanó, vasizmu lábak ütése alatt, mintha ezernyi vihar, az egész föld és ég dübörgőit volna mígnem eltűnt midannyi szakasz a vad ren-
