Harangszó, 1918
1918-10-20 / 27. szám
212. HÁRANQSZÓ. 1918. október 20. dogság és áldás. S hogy mi ezt az istentiszteletet ismerjük, hogy mi tudjuk, mit jelent az Urnák, a mi atyánknak szolgálata, — azt éppen a reformációnak köszönjük. A reformáció tisztitó és felszabadító munkája nélkül mi is remegő rabok, rettegő szolgák volnánk, akik az eget ostromolják hiábavaló küzdéssel és sanyargatással, s nem lehetnénk azok, akik vagyunk: bizó, hálás, boldog gyermekek, akik fölemelik szivüket s áhítattal vallják: mi atyánk, ki vagy a mennyekben. Mi ismerjük és tudjuk, mi az igazi istentisztelet, tudjuk, hogy az nem egyéb, mint a keresztyén szent élet. De vájjon — s ez a pirulásra késztető kérdés, — de vajjjon gyakoroljuk és alkalmazzuk-e tudásunkat? Vájjon a mi életünkről igazán el lehet-e mondani, hogy az a mennyei atyának folytonos szolgálata ? Vájjon mi csakugyan úgy gondolkozunk, ugv élünk, cselekszünk-e, hogy Isten dicsőségét hirdetjük mindenkor? Vájjon mi valóban úgy szenvedünk, úgy türünk, úgy szeretünk-e, hogy az emberek látják a mi jócselekedeteinket és ezek alapján magasztalják a mennyei atyát, akiben másokat a szent életre elhívsz és arra meg is erősítesz ? Oh, itt is csak úgy áll a dolog, mint az emberi életben mindenütt: más az ismeret és más a valóság. Tudjuk, mit kell tenni, tudjuk, hogyan kell élni, de azért a cél mögött messze e'maradnak. Mi következik most már ebből ? Az-e, hogy restelkedjünk, piruljunk és szégyenkezzünk? Avagy az talán, hogy emberi gyarlóságunkra hivatkozva megelégedjünk magunkkal, azt mondván: amit tudok, megteszem, többet, jobbat nyújtani nem birok! Ez persze kényelmes álláspont s takarója a hanyagságnak. Csakhogy minekünk erre az álláspontra helyezkedni nem lehet és nem szabad, mert különben evangéliomi keresztyén méltóságunkat eldobjuk magunktól. Mi nekünk az a tisztünk s feladatunk, hogy szem előtt tartsuk a célt és tisztán lássuk a valóságos állapotot is. Mivel pedig a valóságos, a tényleges állapot a cél mögött messze elmarad, azért kötelességünk, hogy minden eiőnket megfeszítve igyekezzünk előbbre, fölfelé, a célhoz folytonosan közelebb jutni. Ha tudjuk, hogy tökéletesek nem vagyunk, értsük meg, hogy tökéletesednünk kell. De vájjon, hogyan lehetséges az? Úgy, hogy az Urnák megsegítő kegyelmét kérjük, azt elfogadjuk és hűségesen fel is használjuk. A kegyelem közlésére az Ur maga rendelt örökkévaló eszközöket: az igét és a szentségeket. Ezeket kell tehát igénybe vennünk, hogy a kegyelem reánk kiáradjon és bennünket utunkon előbbre segítsen. Az igével és a szentségekkel való élés a házi, illetve a templomi, a magán, illetve a nyilvános istentisztelet keretében történik. Mivel pedig az ige áldására s általában a kegye- gyelmi eszközökben rejlő isteni gazdagságra tökéletesedésünk végett mindegyikünknek szüksége van, azért nyilvánvaló az a kötelesség, hogy a közös istentiszteleten is mindenkor részt vegyünk. Ennek a közös isten- tiszteletnek rendkívül nagy áldása van, olyan áldása a mely nélkül Istenben való életünk el nem lehet s a melyet pótolni semmiképen nem tud senki. A közös istentisztelet vigasztal, erősít, a közösség tudata erőt, bátorságot ád. Szegények és sajnálni valók tehát mindazok, akik az istentisztele'tet, a nyilvános, közös istentiszteletet mellőzik és elmulasztják. Olyan áldástól fosztják meg magukat, amely nekik is szánva van, amelyet könnyen megszerezhetnének s a melynek hiánya kihat egész életükre: munkájukra, küzdésükre, szenvedésükre egyaránt. Mert értsük meg jól a dolgot! A nyilvános istentisztelet hallgatása és az azon való részvevés kötelesség ugyan, és pedig fontos, elsőrendű kötelesség. Ennek elmulasztása azonban nem Istenre nézve hátrányos, hanem arra nézve, aki a kötelességét megszegi. Sokan ugyanis úgy fogják fel a dolgot mintha a templomba járással, az istentisztelet meghallgatásával Istennek tennének szolgálatot. Ez a felfogás egészen téves. Az evangélikus felfogás egészen más. Nem mi szolgálunk Istennek, ha a templomba elmegyünk és az igét hallgatjuk, hanem a magasságos Isten könyörülő irgalmassága tesz szolgalatot nekünk. Nem úgy áll a dolog tulajdonképpen, hogy az istentiszteleten résztvennünk kell, hanem az a helyes megítélés, ha azt tartjuk: az istentiszteleten résztvennünk szabad-e. Isten megengedi, hogy színe elé járuljunk, hogy igéjében lelkünket mefü- rösszük, hogy kegyelmének bőséges gazdagsága felüditse megfáradt és meggyötrött szivünket. Épen azért az istentiszteleten nem vonakodva, nem ellenkezve, és kedvetlenül kell részt vennünk, hanem szívesen, örömmel, benső boldogsággal, olyan formán, mint a zsoltáriró mondja: «jobb nékem egy nap a te pitvaridban, hogy nem másutt ezer nap«. Mivel az élet gondja, a munka és a hivatás a legtöbb emberre nézve lehetetlenné tenné, hogy a közös és nyilvános istentiszteleten minden nap megjelenjen, azért van a keresztyén egyházban az a rend, hogy ilyen nyilvános istentisztelet hetenkint csak egyszer tartatik, azon a napon, a melyik ős régi szokás s egyben isteni rendelés alapján is a pihenésnek é> nyugalomnak napja. Ezt a napot rendeltetésünk megfelelően felhasználni, minden keresztyén embernek szent joga s a maga jól felfogott érdekeben kötelessége is. Minthogy pedig az Isten kegyelméből való megerősítésre nemcsak egy napon, van szükségünk, hanem folytonosan, s egy napon egy egész hétre való erőt gyűjteni nem is igen lehet, azért nagy fontossága van a naponkinti, házi istentiszteletnek is, a melynél az egy család kötelékébe tartozók kulcsolják imára kezeiket s az egy család kötelékébe tartozók merítenek az örökkévaló ige áldott forrásából erőt, kitartást, vigasztalást, békességet, sze- retetet, bizodalmát, hitet. Itt sem szabad azonban feledni, hogy ez a házi istentisztelet nem jó cselekedet,* nem érdem, amely Isten előtt különösen kedvessé tesz, hanem szintén Isten irgalmasságának bizonysága, mivel a fődolog itt is az ige, az igét pedig Isten adja nekünk. S különösen nem szabad feledni azt, hogy a házi istentisztelet a közös, nyilvános istentiszteletet nem helvettesilheti és nem pótolja. Ez mindenkor csak kiegészítője és kísérője annak a közös buz- gólkodásnak, amelynél az egy hiten levők együttes áhítatban jelennek meg Uruk színe előtt, hogy közösen fogadják el az ő kegyelmét, mint testvérek, mint tagok mint egy család gyermekei. S végül újból hangsúlyozzuk, hogy az igazi istentisztelet tulajdonképpen az Isten akaratának megfelelő élet. Ennek hiányát semmivel sem lehet pótolni. Hiába járunk templomba, hiába imádkozunk itthon, ha életünk nem hirdeti annak nagyságos dolgait, aki benünket a sötétségből az ő csodálatos világosságára hivott el, akkor a nyilvános és a házi isten- tisztelet egyaránt kárba vés,z rajtunk. Ha azonban ezek elősegítik és megerősítik tökéletesbbitésünket, ha AJ" taluk gyarapodik életünk az urnák szolgálatában, akkor az áldás valóban áldásunkra van. Adja Isten, hogy ez mindegyikünknél úgy legyen s hovatovább egyre teljesebben ! Balikó Lajos.
