Harangszó, 1918

1918-09-22 / 25. szám

IX. évfolyam.

1918. szeptember 22.

25 szám.

VALLÁSOS NÉPLAP.

Felelős szerkesztő és kiadó :

Szalay Mihály Lovászpatona (Veszprém m.) Társszerkesztök: Czipott Géza, Németh Károly és Zongor Béla.

Eldnzetétl Ara 86 számra közvetlen küldéssel 4 K 80 t, csoportos küldéssel 4 K. Kéziratok LOVÁ8ZPATONÁ-ra (Veszprém megye), előfizetési dijak, reklamációk a HARANGSZÓ kiadóhivatalának KÖRMEND-re, küldendők. Előfizetést elfogad minden ev. lelkész ée tanító.

„Boldogok a békességre igyekezök. mert ok Isten fiának mondatnak“ (Máté 5. 9 )

TARTALOM: Györik György: Jönnek már... (Vers.) — Bojtos László: Harctérről-harctérre. — Felügyelő beiktatás. — A háború és a politikai élet eseményei. — Levelezés Amerikában élő honfitársainkkal. — Ligethy Béla: Az én világom... (Vers)

— Gyermek-Világ.

Jönnek már...

Jönnek már sápadtan, vérszegényen. Koldusnál-koldusabb ruhákban ; Hafáíosan elfáradt lábukat, ügy huzzák-vonogatják a sárban.

Elhagyták a gyűlölt fogolytábort,

El a jó reménység-fokát;

És pár hónapi gyaloglás után. Elhagyják majd bús Szibériát.

honvágytól hajtva gyalog törnek át, A folyók hidtalan vizein ; hegyek, síkságok végtelenjén,

Ázsia útvesztő érdéin.

Imbolygó árnyak tartanak velük.

Ezt hozzák a kálváriáról;

Ahol éveken át tűrtek némán,

5 álmodtak a szabadulásról.

A vágy hívja, a vágy hozza őket,

A régen nem látott hazába:

Fhss örömökbe, kitárt karokba. Reszkető, zengő napsugárba.

S ha fogyni látják a távolságot,

Köztük és az édes hon között;

Uj erők tüzét érzik kigyulni És átcsapni a szivük fölött.

Szivük égő, izzó tűzcsóvája,

Nem éget, nem perzsel, csak éltet; Csillogóbb s boldogabb jövőt, ígér nekik az előérzet.

Haza felé : gyalog, erőtlenül,

Jönnek már a kalváriáróf;

Jönnek már jönnek . drága foglyaink, A havas, bús Szibériából.

Györik György.

Harctérről-harctérre.

Immár hónapok peregtek le- az élet nagy orsóján, hogy gyülekezetem kérelmére a hadvezetőség a katonai szolgálat alól bizonytalan időre felmentett. A Piavénái állottunk akkor is s küszkeséggel néztük annak habzó fodrait s hallgattuk csobogását, mert magyar dicsőségről, elfogyatlan kitartásról énekelt az szívhez szóló dalokat. Ha rágondolok azokra a dicsőségteljes napokra, az öröm, a boldogság hajnalpirjába öltözködik lelkem. Milyen gyorsan váltotta fel a kopár Karsztot, a halál hegyét: Doberdót, a velencei síkság gyönyörű szép vidéke. Szinte láttuk már a nap derűjében a hires velencei kikötőváros ég felé emelkedő tornyait s az erősebb fantázia már annak főtéréin kalandozott. Azóta a nap elsötétült ott a délvidéken s a fájdalmas vesztesség ködfá- tyola nem engedi kibontakozni előttünk képzeletünk színes virágait. Magyar édesanyánk s hitvesek sóhajait sodorják ma már a Piave vérvörös habjai az