Harangszó, 1918

1918-09-22 / 25. szám

194.

HARANQSZÓ.

1918 szeptember 22

Adriai tenger partjai felé s magyar fiuk fehérre mosott csontjainak lett temetője annak megáradt medencéje!

Még a piavei szép s csendes napok téli éjszakáján érkezett a parancs, amely a harctérről elszólitott. Utolsó búcsúpillantás a felbarázdált harcmezőre, utolsó kézszoritás az összetört jó barátokkal s a zakatoló vonatnál is gyorsabban repültek gondolataim, amelyek már kipihenték magukat a viszontlátás színhelyén, amikor vonatom még az osztrák alagutak között bujdo- kolt. S most, hogy a harctéri élet után az itthoni háborús életet is megismertem, elmondhatom, hogy harctérről-harctérre kerültem. Ugylátszik harctér most egy óriási földdarab a kék égbolt alatt. Mások a küzdelmek az egyikén, mások a másikon, de harctér mindegyik: az itthoni is, az odakünn levő is. Odakünn fiaink keze a hideg puskaagyon a lövészárok mélyén lesbe állnak embertársaik ellen s az emberi agy által minden kigondolható hadiszerszámmal keresik egymás életét a nagy cél, jövendőnk biztosítása érdekében. Idehaza pedig a megélhetés nyomorúsága állítja csatasorba az emberek százezreit s adja kezükbe nem egyszer annak a másik harctérnek gyilkoló fegyvereit. Odakünn csak idő- közönkint villannak fel a heves harcok, amelyek után csendesség üli meg hoszabb időre a lövészárkok mélységeit, — idehaza pedig örökös a harc, végnélküli a küzdelem s egyre gyakrabban és hevesebben intézi rohamait az életharcában küzkö- dők ellen a szükség, a megfogyatkozott kenyér. Odakünn a sötét éjszakát reflektorok, sokszínű rakéták fénye ragyogja be s a hűvös szellő a tábori tűz mellett édes otthonról beszélgetők halk sóhajait kapkodja el, I

— idehaza pedig az éjszaka néma csendjét vesztett boldogságukat siratok keserves panasza töri meg.

De az emberek is mások odakünn, mások idehaza. Mintha jobbak volnának odakünn. Hány és hány vármegyéből valók s milyen különféle nemzetiségek csak egy ezrednek a katonái. De azok mégis mind testvért t látnak egymásban. Megosztják búját-baját. Ott él minden szívben a megértő bajtársi szeretet! Ha az egyik bajtársnak a fehérre meszelt zöld muskátlis gápor fala s ennek nyomán a családi tűzhely köré sereglett otthonhagyottak képe jút eszébe s ha eme emlékezés nyomán meleg könny gördül végig arcán, az a másik bajtárs bizonyosan maga is letöröl egy könnyet, amelyet pajtása pillanatnyi elérzékenyülése csalt ki szeméből. Sok szép jelenetet lehetett odakünn látni, aminőt idehaza hasztalan keresek. Az bizonyos : hogyha úgy szerették volna egymást az emberek idehaza, mint szeretik egymást odakünn, akkor most nem nyílna annyi vérrózsa szerte e világon ! A létért való nehéz küzdelem, amely soha nehezebb nem volt, mint most; a tülekedés az előbb- rejutásért, boldogulásért; a kenyéririgység, haszonlesés kiöli az emberek szivéből a testvéries szeretetet idehaza. Nemtörődömség nyomasztó köde üli meg a lelkeket s a nemesebb célok szele nem tudja megérinteni a sziveket. Odakünn a közös veszély elűzi a hiú álmokat, az üres ábrándokat, hiábavaló terveket! Ma még vagyunk, holnap már elenyészünk gondolata magábaszállásra indítja azt a kemény szivü katonát s csendes óráiban reágondol:

„Vigasztalást ki nyújt hát nékem?

Uram csak a te kegyelmed;

Üdvöm s egyetlen menedékem,

' A te atyai szerelmed.

Bár tövises utón járok Segítséget tőled várok !“

Idehaza pedig terveket kovácsolunk, reménykoszorukat fonunk s ha az megsemmisül s szertefoszlik, az örök Jósághoz fűzött bizalmunk is elszakad. A föld porában járunk s a tisztul- tabb légkörbe nem akarunk, nem érünk rá föltekinteni.

Harctérről-harctérre kerültem. S az a hő óhajom: vajha a béke angyalának földre szálltával az odakünn levő harctér embereihez hasonló emberek állanának idehaza munkában; az ekeszarva mellett épugy, mint a hivatalokban; a gépműhelyekben csakúgy, mint az előadó asztaloknál.

F.gy királyfi egyszer fogságba jutott. Kiakarták végezni, de mégis megkegyelmeztek neki azalatt a feltétel alatt, hogy a városon keresztül vigyen egy tejjel csordultig telt csészét, a- nélkül, hogy abból egyetlen csepp kiömlenék. A királyfi ment a nehéz utón. Nem nézett se jobbra, se balra, csak egyenesen előre. Us szerencsésen célhoz ért. Mikor kérdezték tőle: látta-e mennyi ember tolongott körülötte és hogy milyen arcokkal kisérték? — igy felelt; „Óh én abból semmit sem láttam. Csak azt néztem, hogy az életemet viszem a kezemben“. így vigyük mi is életünket a kezünkben. Ne tekintsünk az élet örök harcában mi sem se jobbra, se balra; ne törődjünk a körülöttünk nyüzsgő lelketlen kufárokkal, kikből a háború száműzött minden nemes érzést, hanem folyton csak előre nézzünk, mindig csak arra gondoljunk, hogy az életünket visszük a kezünkbe. — így észrevétlenül tovatűnnek a háború romjai s a romok felett nyiltlelkü, egymás terhét hordozó emberek hordják uj s szebb jövőnk épületéhez a maradandó köveket.

Bojtos László.