Harangszó, 1918
1918-07-28 / 21. szám
162. HARANQS2Ó. 1918. julius 28. másként is állhatnának a dolgok s a magyar föld az ellenség prédája, a magyar faluk ezrei a lángok martaléka, a magyar nép milliói: aggok, nők, gyermekek hajléktalan földönfutók lehetnének. A mindenható Isten intézi a népek, nemzetek, egyes emberek sorsát. Az Istenhez emeld fel tekintedet, miután lelked végik szárnyalt a magyar föld bércein-rónain, s adj neki hálát, hogy ahol véreid laknak, ott véreid arattak s mikor álomra hajtják fejüket nem kell attól félniök, hogy az ellenség hajrája riasztja fel őket. Messze tájon, ismeretlen vidéken kerekedett az az ólmos felhő, melyből lecsapott határunkra a pusztító zivatar; messze, az emberi szív ismeretlenül sötét mélységeiből támadt a háború vihara: de aki a galileai tenger felkorbácsolt hullámait lecsi- titotta, a zugó szélvészt elnémította, az parancsol ennek a viharnak is. A te dolgod: híven teljesíteni a. kötelességedet, amit lelkiismereted, hivatásod, a körülmények, a nap és az óra tőled megkívánnak. Megálljunk ! Imádkozzunk ! Jöjjön el a te országod, a békesség és az igazság országa ! Németh Károly. „Minél magasb a születés, több a vagyon, annál nagyobb a feletet s kötelesség.“ Széchenyi. ^$4: Tárca. Oh tépett ember... Oh tépett Ember szomorú szeme! Pillád alatt hány rejtett érzés lobban, Hány sajgó szív, hány vérző kebel dobban 5 hány alvó harcos bus tekintetei... Egy villanásod többet mond, mint minden Mi kiáltásunk, panaszos szavunk; Te mutatod mily koldusok vagyunk 5 hogy partot érni már reményünk sincsen !... Fájó könnyedből milliók imája Kiált az égre segedelmet kérőn 5 a mosolyodban mélyen rejtve, félőn Csillog az Elet szent szomorúsága !,.. Mikor tér vissza sugaraid lágyan És biztatóan intő meleg fénye : Megtépett lelkek szomorú reménye, Mely elhagyott e sötét éjszakában!?... Ligethy Béla. Sajtó mozgalmunk. Irta: Kovács Pálné. Nagyon sok volna a magunk jövőjének biztosítása mellett is a tennivalónk, nagyon sokan vannak evangélikus egyházunkban az ingadozó lelkek, melyeknek megmentése iránt erre hivatott lelkipásztoraink különösen egyes helyeken széleskörű munkásságot fejtettek ki, de fájdalom, a munkához képest nem találtuk meg még sem a kellő eredményt, mert hiányzott kezünkből az ami a legfontosabb volna egyházunk jövőjére nézve: »Az evangélikus sajtó.« Addig mig át nem érezzük ennek a már rég óta megoldásra váró nagy feladatunknak szükségességét hiába lelkészeink sok esetben fáradhatlan munkája. Egyházunk nem csak hogy nem képes megküzdeni a nagy hullámzó tengeren, hanem mind több lelket vészit különösen a kitérők számával! Pedig ha létesíthetnénk erős evangélikus sajtót, sok közömbös lelket felrázhatnánk s egyházunknak munkás tagjává tehetnénk. Talán sehol sincs hazánkban ennek annyira szüksége evang lap terjesztése, mint templomtól távol eső szórványainkban. Kétségtelen, hogy sohasem nehezült ránk e fontos kötelesség úgy, mint a mai időkben, mikor a háború s a négy éve tartó megpróbáltatások amúgy is annyira meglazították a vallásos érzést sokakban s ami még aggasztóbb egyházunk jövőjére nézve:' a fejlődő nemzedéknek számottevő részénél kiküszöbölve láthatjuk a vallásos érzést s mind nagyobb részt hódítanak náluk az erkölcsrontó könyvek. Persze, hiába lelkész igehirdetése, ehhez még nélkülözhetetlenül szükséges egyházi lapjaink terjesztése is. — Erre hivatott lelkészeink kibontották már a sajtónk felállításának zászlóját s elérkezett az az idő, mikor beláthatja minden evangélikus, hogy ,1 annyival is fontosabb egyházunk érdekeinek megvédése hazánkban, * mert nekünk csak önmagunkra kell támaszkodnunk, mert ez épp oly i nélkülözhetetlen egyhazunk jövőjére nézve mint édes hazánk jövőjét ille- ] tőleg a hadikölcsön. Vájjon mikor \ vad ellenség tört reánk megvédhettük , volna a testvéreinket ha a helyett, J hogy hőseink emberfeletti harcokat ■ vívtak, érettük csak imával kérték volna velünk a Mindenhatót s külön- 1 ben tétlenül néztek volna fenyegető i veszély elé s elég lett volna-e hogy a győzelmeket kivívják az ő dicső elszántságuk, ha a nemzet nem je- í gyezte volna kötelességszerüen a hadikölcsönt ? ! Nem, ugyebár?! Épp igy nélkülözhetetlen a magunk jövőjének biztosítása mellett fejleszteni Piavei rózsák. Anya, hitves könnye kiált föl az égre: Édes jó Istenünk tekints reánk végre! így sóhajt a hitves: én édes jó párom, A te visszatérted én hiába várom. Honfi vértől piros a Piave partja, Sok-sok ifjú leány jegyesét siratja. Szememben könny ragyog, ha gondolok rátok, Piavei rózsák, porba hullt virágok! Ha jő az alkonyat kisértetes árnya, A sok fehér árny a csatamezőt járja: Keresik a kedvest, fiút, apát, mátkát, Ki elszántan védte halálig hazáját. Sóhajtól lesz hangos a Piave partja, Mindegyik a kedvest, — a kedvest siratja. A Hold csókolgatja kicsike fejfátok, Piavei rózsák, porba hullt virágok! Pia vei rózsák, rólatok, Ti bátrak! Az utókor sző majd csodás legendákat. Aranylapra lesz hős nevetek fölvésve, Fényt vet rá tettetek fényes dicsősége. Egy nemzet imája, kér áldást reátok. Piavei rózsák, porba hullt virágok! CSAJ BÖK LIDIKÉ. Az arany vitézség! érem., Irta : Koritsánszky Ottó. — Mit lesel te, pajtás? Kérdi a <i lövészárokban a lőrésen mereven leskedő s kezével puskáját görcsösen . szorító bakát a mellette elmenő társa. — A háború végit, testvér! vágja j rá emez könnyű nyugalommal, mintha ! mi sem volna természetesebb, mint- hogy az ember a lőrésen át — a háború végét lesi. Lehet, hogy ezen járt a fiuk esze, | | akkor régen (1915-öt irtunk még a tájt) A muszkák rettentő szívesen I küldözgették a >szeretetadományok«at f meg a »csomagokat« ahogy a hami- sithatatlan bakajókedv a srapnelt, meg a gránátot elnevezte. De a »csomagok« mind sűrűbb érkezéséből, mégis csak meg kellett érteni, hogy ma nincs figurázó kedvében az orosz. így tehát mégis csak mást les a magyar a lő- J résen s nem a háború végét; bár milyen szívesen is venné, ha meg- 1 pillanthatná azt. A balszárnyon »angolok« voltak. Nem a ködös anglius országbeliek, hanem a csehek, akiket megint csak
