Harangszó, 1918
1918-04-21 / 14. szám
106. HARANGSZÓ. 1918. április 21. V kát illeti azt a felekezeti gyűlölködés szitásának a vádja nem érheti. Hisz mi, templomainkban a házasság kötések alkalmával ép oly szeretettel köszöntjük a nem evang. félt és kérjük reája az Isten áldását, mint amilyen szere tettel üdvözöljük saját hívünket; mi a mátkaság idejét erőszakoskodásokkal, rémitgetésekkel, fenyegetésekkel nem keseritjük meg, ha a mennyasszony és vőlegény nem egy és ugyanazon hitvallás követői; mi a keresztelés alkalmával azt a nem evangélikus keresztszülőt is bizalommal fogadjuk; elszigetelten élő nem evangélikus családot, lelket a távolból sem üldözzük; magán és közéletben embertársainkat nem a vallásuk, hanem a vallásosságuk, erkölcsi életük szerint mérlegeljük ; távol áll tőlünk azt mondani valakire >valóban derék, becsületes, jellemes ember, de örök bűne, hogy nem evangélikus« ; templomainkban, iskoláinkban amidőn híveinket, gyermekeinket egyházunk iránti hűségre kitartásra buzdítjuk rendszerint azzal bocsátjuk el őket, »ha külömbség is van közöttünk a hitben, azért egymást úgy szeressük, mint testvérek, mert igy szól Jézus: arról ismerik meg, hogy az én tanítványaim vagytok ha egymást szeretitek. Isten ments, hogy valakit vallása miatt gúnyoljunk vagy gyűlöljünk, mert akkor igazán nem érdemelnök meg azt, hogy evangélikusok vagyunk.« Mi egyedül azon vagyunk, hogy az Isten országát minél nagyobb lendülettel terjesszük. Hogy minél előbb az emberek szive a békesség élő kútfeje legyen, melyből gyógybalzsam árad ki a családi, az egyházi, társadalmi és nemzeti élet sebeire. Hogy ott ahol ma a lelkeket türelmetlenség, gyülöl- ség, elfogultság irányítja, izgatja: a sziveket újból a keresztyén szeretet, a szives jóindulat és önfeláldozó munkálkodás mozgassa. »Vétek e veszedelmes időkben a felekezetek között a viszálykodás üsz- két széthinteni» mondja Magyarország hercegprímása. Igen vétek, halálos vétek valjuk mi evangélikusok is. De nemcsak e veszedelmes időkben vétek a felekezeti gyűlölködés, de vétek megbocsáthatatlan bűn minden időben a felekezeti türelmetlenség, gyűlölködés. Végül is a vallás nem azért van, hogy általa az emberek között választófalakat emeljünk, hanem hogy az embereket ha különböző utakon is elvezessük a szeretet Istenéhez s ott akkor úgy is találkoztunk. Mert aki szeretetben van, az van Istenben és az Isten abban. Az pedig talán csak nem vétek, hogy mi evangélikusok is ezekben a veszedelmes időkben két kézzel kapaszkodunk és ragaszkodunk az élethez. Hogy egyenlő kötelességek mellett egyenlő jogokat kérünk és követelünk; hogy szűnjünk meg immár mostoha gyermekei lenni ennek a magyar hazának, mert végre is itt az ideje, hogy a magyar állam bennünket is azzal a szeretettel jj öleljen keblére, mely szeretetnek áldó f melegét a hercegprímás egyháza oly ■ áldásossan élvezi. c. G. A külügyminiszter a cseh árulás- ' ról és a magyar hűségről. — Részlet Gróf Czernin hatalmas beszédjéből. — Nemrégiben, közel voltunk ahhoz, hogy tárgyalásokba bocsátkozzunk a | nyugati hatalmakkal, amikor a szél I hirtelen megfordult s mint pontosan tudjuk, elhatározta az antant, hogy jobb várni még, mert a nálunk történő parlamenti és politikai események följogosítanak arra a reményre, hogy a monarkia hamarosan védtelen lesz. Micsoda borzasztó irónia! Testvéreink és fiaink a harctéren oroszlánokként harcolnak. A férfiak és nők milliói a mögöttes országrészekben hősiesen viselik neház sorsukat. Forró imákat intéznek a Mindenhatóhoz a háború gyors befejezéséért és a nép bizonyos vezérei, népképviselők, áskálódnak a német szövetség ellen, a mely oly nagyszerűen bevált, határozati javas- » Tárca. Elmegyek... Elmegyek egyszer nemsokára, Sírodhoz drága jó anyám, Majd azután az élet terhét Könnyebben hordozom talán . . . Óh nem ! óh nem, úgyis tudom, hogy Aztán se lesz az élet könnyebb : Csak elmegyek — azért megyek, hogy Sírodra hullassam a könnyem. . . Nem zavarom fel zokogással Mély csendes síri álmodat, Csak halkan hulló könnyeimmel Elárasztom sirhalmodat. . Sietnem kell, mert könnyem elfogy, Elsírom nappal — éjjelem ; Úgyis tudod onnan az égből: Hogy fáj az élet — énnekem , . . Óh, de sok könnyem hullott már el Azóta is, hogy eíhagyál! Hisz engemet a sors csapása Mindig — a szivemen talál. Én mehetnék már tihozzátok, — Utánam sirót — nem hagyok: — nrvák között — ezer között is — A legárvábbik — én vagyok. . . Megyek hozzád — majd nemsokára — — Úgyis tudom, hogy vársz reám — Addig megyek — mig el nem sírtam Utolsó könnyem is — Anyám! Tóthné — Munkácsy Eleonóra. Egy jó lecke Elbeszélés Irta: Gyurátz Ferenc. A múlt század harminc éveiben egyik dunántúli megye legnépesebb járásában Gádory Mihály volt a főszolgabíró. Egyenes,'szigorú, de egyszersmind igazságos ember; ezért köztisztelet környezte. Hatáskörében megszilárdult a rend, ritkultak a törvénnyel összeütköző esetek. Nagy tekintélyben állott a nép előtt. Ezt tanusitá az egyik községéből való ujoni baka is, ki mikor a budapesti kaszárnyában végig hallgatta az őrmester kemény magyarázatát a szakasz előtt, hogy a császár után katonák előtt a legnagyobb ur a generális; — az oktatás után igy szólt halkan társához: »De hiszen akárki legyen az a generális, olyan nagy ur sohasem lesz, mint a mi főszolgabiránk a mi járásunkban.« Aratási idő volt. A derült égről a nap suparaival buzgón ápolta a hőséget a természet ölén, hogy ennek a tavasz által előhozott termékért az érlelés utján céljukhoz vezesse. Gádory Mihály főbíró ur hivatalos munkája végzése után befogatott s kirándult a község határában levő szép birtokára, hogy utána nézzen, mennyire vannak az aratók ? Oda érve leszáll a kocsiról s barátságosan üdvözli az épen kévekötésben fáradozó férfiakat, — Jó munkát adjon Isten, fiaim. Milyen kedvvel hordozzátok a nap hévségét, terhét? — Isten hozta Tekintetes Urunkat — válaszol az arató gazda, — mikor ilyen szép gabonát arat az ember, j akkor elfelejti a fáradságot. Minél ■ nehezebb a kéve, annál könnyebb a j gond. — És mikor fejezitek be a munkát, 1 Mihály gazda ? \
