Harangszó, 1917

1917-03-25 / 12. szám

[ hamarosan hat millió márkát gyüj- töttek össze számára s ezzel biztosítva volt találmányának további sorsa. Hogy léghajói milyen nagy szolgálatot í tettek a mostani világháborúban Né- , metországnak s vele együtt nekünk is, mindnyájan tudjuk. 0 maga elköl- 3 tűzött, de nagy lelkének, szívós kitartásának, önzetlen áldozatkészségének eredményét itt hagyta örökségül nem- i zete és az egész világ javára.

IA kötelesség1 útja.

Elbeszélés. Irta: Kapi Béla.

Tizenhatodik fejezet.

Felhő a nap előtt.

Folyt. 44

Mikor hazaérkezik már sápad a nap ténye, búcsúzó sugara felhő alatti alagutjában haloványan buj- dokol. Sárosy sápadtan fordítja fejét a nap felé s a hegy mögé i hanyatló pirosló tűzgömbben megismeri saját élete képét.

Amint beteszi maga után az ajtót, egyszerre megérzi, hogy az édes- I anyja már tud valamit. Még ugyan I egy szót sem szólt, de sápadt ►arcáról, bágyadt tekintetéből kiol- I vassa, hogy mindent tud. Leolvassa I homlokáról a meggyalázottak bélyegét, talán elhiszi védekezését, talán üres szónak tartja . .

Köznapi dologi’ól folyik a szó, de olyan élettelenül, hogy mindegyikük lelke máshol jár. Egyszer csak megsokalja.

— Mi bántja édesanyám ? . .

— Miért kérdezed?... mondja lassan az anyja s beszéd közben szemébe mélyeszti tekintetét.

— Látom, — feleli kurtán. Azután lassan hozzáteszi: Kicsoda volt itt ?. . .

í — A jegyzőék. A nyiresvölgyi tanító is itt volt. Tömböly Pista levelet irt, valami pénzdologról ir. jGrünfeld is itt volt. Azt mondja, hogy valakiért jót áltál neki s szeretné, ha rendeznéd az ügyet . .

Nyugodtan hallgatja. Mikor Töm- höly Pista levelét említi az anyja, ideges rángatózás húzódik át arcán. Pe mikor Griinfeldet említi, egészen eltorzul s ökölbe szorítja kezét. Az •jűyja nem szól, csak csendesen rerkészi a szemüveg mögül.

Este jegyzőék jönnek. A férfiak visszahúzódnak a másik szobába s °.Uott hangon beszélgetnek. Gyer- ya ég az asztalon, libbenő lángja ••világit indulattól kigyulladt ar- hkra. Néha keményebben pattog

1917. március 25.

HARANGSZO.

1 ajkukról a szó s megérzik szavukon, hogy nehéz érzések viharoz- nak szivükben.

— Nyomorult gazemberek!... mondja az egyik.

— Közönséges cinkosok!. . . tó- ditja hozzá a másik. Hálóba kerítettek s egyszerűen becsaptak. Dombi Istvánt is megfizették.

— Vannak-e tanuk? .

— Nincsenek!. . mondja színtelen hangon. Senki sincsen! . . Legfeljebb az anyámat állíthatnám oda, de ki ad hitelt az édesanya szavainak, mikor a fia megmentéséről van szó? . .

A jegyző elgondolkodva mondja: Bemegyek a főispánhoz, rég óta ismerem, — igaz, nem szeret valami különösen, — talán hallgat rám. Felvilágosítom, elmondok neki mindent!. . . Majd lefestem én ezeket az urakat, tudom nem köszönik meg!. .

A tanító csak a fejét rázza.

— Hiába ! Minden íátszólagosság

ellenem szól! . . Ha legjobb barátom elé adom az egész ügyet s nem teszek mást, hanem egyszerűen minden magyarázat nélkül egymás mellé állítom az eseményeket, az is hibásnak tart. Az is azt mondja: beszélhetsz jó ember,

azért mégis csak az marad a tény, hogy adósságod volt, most pedig nincsen!. .

A jegyző legyint a kezével.

— Eh, a legrosszabb esetben a főispán fejében motoszkál ez a gondolat. Mindenki, aki ismeri. . . De különben is, nem fut énnek hire . .

— Elég, ha én tudom. — mormolja Sárosy s csüggedten ejti ölébe a kezét.

Annuska bedugja az ajtón a fejét. Körülnéz, azután hirtelen ösz- szeborzong.

— Brrr! . . Olyanok, mint két

összeskíivő . . Haramiák a siralomházban ! . Két kétségbeesett

ember az asztalnál, félhomály, pislogó gyertyaláng! . . . Ugyan jöjjenek ki hozzánk, hiszen már mi is reszketni kezdünk!. .

Arca tényleg sápadt, tekintete nyugtalan, hangja meg-megremeg. De azért vidáman beszélget s mig egyik kezével Sárosyné ráncos kezét simogatja, minden szavával uj lelket önt a csüggedőkbe.

— Persze, valami nem sikerült, azért olyan kedvetlenek! Ilyenek maguk férfiak! Ha nem sikerül egyszerre az elején, mindjárt ló91.

gatják az orrukat, — bocsánat édes jó apám, — s elvesztik a kedvüket. Bezzeg nekünk, ötször- hatszor is bele kell kapnunk, mig azután végre sikerül ..

— A palacsinta sütés!... szól közbe Sárosy.

Máskor mosolyt se ébresztene a sovány éle, most nevetnek rajt. Olyan jól esik ez a kis nevetés, mintha felszabadulnának a szomorúság nyomasztó súlya alól s a sötét éjszaka pirosló pirkadását látnák.

— Keveset megy sétálni, azért olyan sápadt! . . mondja Annuska Sárosy felé nézve. Igazán rossz színben van, egészen hamu szinti az arca. Tudja mit, jöjjön fel velem holnap a temetőbe, majd tanulhat ott valamit.. .

— A temetőben ?. .. Talán bizony azt, hogy hogyan kell meghalni ?. . .

— Annuska megrázza gyönyörű hajával koszoruzott fejét.

— Nem! Valami okosat! Én már megtanultam .s mindegyre vártam, hogy mikor mondhatom el. A sok sirhalom között járkálva, leolvastam a fakeresztekről, hogy milyen idős korukban haltak meg azok, kik a föld alatt pihennek. És tudja-e, hogy borzasztó nagy a kicsiny halott gyermekek száma. Egy-két hónaposak, néhány esztendősek . . Kicsiny bimbók, melyek leszáradtak, felfeslett virágok, melyek lehervadtak . . Nem akartam sírni, de lassanként alászivárgott szememből a köny. Kötényembe virágot szedtem, ráhullattam a kis sírokra, de alig jutott egyre egy- egy szál. . .

A tanító lassan nyugtatja a leány arcán tekintetét. Harmatnak érzi a szavát s bátrabban emeli fel utána a lelkét.

— Hát ezt tanulta, Annuska?

— Ezt. Jöjjön fel, maga is ugyan ezt látja.

■— Jó, felmegyek. És, — ugy-e azt akarja mondani, — megkeressük azt az uj kötelességet, mellyel valamit használhatunk embertársainknak !. . . Megkeressük ! .. Azután megvédjük a jövendő nemzedéket !

— Lehetne a szülők számára ismeretterjesztő, egészségtani felolvasásokat tartani, — szól közbe Annuska. — Az édesanyákat is ki lehetne oktatni a táplálkozást, a gyermekek tisztán tartását illetőleg.

— Persze lehetne, — mondja