Harangszó, 1917
1917-03-08 / 13. szám
HARANGSZO. 99. 1917. április 8. A kötelesség1 útja. Elbeszélés. Irta: Kapi Béla Tizenhetedik fejezet. Az orkán. Folyt 45. Néhány napig semmisem történt, agy hogy Sárosy már reménykedni kezdett, hogy félelme korai volt. Arra gondolt, hogy az egész úgy minden nagyobb hullámverés nélkül elcsöndesedik. A főispánt majd megnyugtatja valahogyan, bebizonyítja ártatlanságát, a falu népe meg- nem is tudja meg, hogy micsoda rettenetes gyanú alatt állott ő. De nem úgy történt. Vasárnap délelőtt volt. A nyári nap magasan járt a felhőtlen égboltozaton, midőn a jegyző átment a tanítóhoz. Valami elejtett szót hallott. Ablaka alatt beszélgettek a templomból hazamenő oláhok. Grünhutot, meg Vajda Ivánt is látta ide-oda menni. Nem jó jel. Vigyázni kell! Elérkezett a délutáni előadás ideje. Az állami iskola tantermének utolsó padjai hamar megteltek. De nem magyarok, hanem oláhok foglalták el azokat. A magyarok csoportba verődve, kinn áldogáltak az udvaron s csendesen tárgyalták a feltűnő esetet. Mit akarnak, miért jönnek ?. . . Öt óra után bevonulnak a magyarok is s letelepednek az oláhok előtt levő padokba. Éppen csak egy üres padot hagynak közöttük. De alighogy bejönnek a tanító, a jegyző, Sárosyné és Annuska, mintha csak a föld alól bújnának elő, elárasztják az egész termet az oláhok. Nyüzsögve, egymást tolva és lökve jönnek s elöntik a még üresen mgradf padokat s a pad- közöket. Sárosy aggódva tekint a jegyzőre, de az tanácstalanul viszonozza tekintetét. Néhány szót beszélnek is egymással, de nem találnak megoldást. Semmi ok sincsen arra, hogy a békés csöndességben várakozó tömeget kiszorítsák a teremből. Annuska, mint egy reszkető őzike, könyörögve tapasztja tekintetét Sárosyra. Az egy ideig nézi, azután hirtelen felkel székéről s odalép hozzá. — Hivott, Annuska, éreztem, hogy hivott! . . — Az Istenre kérem, ne tartsa meg felolvasását. — De igen, megtartom!... — Ki tudja, mi készül itt! Mondja, hogy rosszul van, vagy ne mondjon semmit, hanem menjen ki a teremből, majd édesapám kihirdeti . . — Édes leány maga, Annuska, mondja halkan Sárosy s tekintetével megsimogatja a leány hol pírban égő, hol halaványra fehéredő arcát. Meg kell lenni!. . . Nézze, nem félek semmit sem, legyen maga is bátor! A következő percben fellép a dobogóra s gyűrűs ujjával megzörgeti az íróasztal lapját. A tömeg elcsöndesedik. Mikor egy kissé elcsöndesedik a zsibongás, Sárosy László beletemetkezik írásába s olvasni kezd. A magyar földről beszél. Amint néhány oldal ismertetésen átesik, melegebb és élcesebb lesz a hangja. Arról szól, hogy ez a föld apáink legszentebb öröksége. Ezért küzdöttek, ezért véreztek őseink, ezért hullatták verejtéküket hajnalhasadástól késő éjszakáig. Oroszlánként viaskodtak a rájuk törő ellenséggel, anyák fiaikat, hitvesek férjeiket áldozták fel, de vértől ázottan, holttestekkel inegrakottan is szabad maradt a föld, a magyar föld. Arca kigyullad, szeme tűzben ég. Azután megint elcsöndesedik hangja, amint ismerteti a magyar föld gazdagságát, ércei bőségét, hegyoldalai izzó bort termő szőllőit, rónáinak hullámzó vetéstengerét. Micsoda kincs ! Mennyi gazdagság! Nem elég azonban, hogy ezt a kincses, drága magyar földet a jó Isten megteremtette, azt meg kell őriznünk, meg kell becsülnünk. A kincs a föld mélyén van s ezt nehéz munkával, hozzáértéssel, okszerű gazdálkodással kell kiemelnünk. Rossz magyar az, ki őseitől örökölt birtokát elhordálja, élhetetlen, ki azt megnövelni gyenge és tehetetlen. Az igazi magyar dolgozik, küzd, fárad a földért s úgy szereti, mintha az édesanyja lenne. Tekintete simogató mosolyát hinti rá verőfényül, tiszta verejtékét, hulló könyét, ha kell, pirosló vérét harmatul, azután csöndesen karja közé hanyatlik s elhidegülő holttestét ráhajtja arra az édes anyai kebelre, mely akkor is a szeretet füzében ég, midőn hideg halotti leplet von reá a tél fagyasztó keze. Mikor feláll s körülhordozza tekintetét, Annuska könnytől csillogó tekintete az első, mely útjában megállítja. Azután az édesanyját látja, olyan, mintha imádkoznék. De már le nem léphet az emelvényről, mert éles hang visít a megilletődés csöndességébe. — Mi van a pénzünkkel, Mikuca? — Doninu maré, kis Mikuca, mi van a pénzünkkel ?... kiáltják ösz- sze-vissza, mindenfelől. — A főispán pénzt adott neki, hogy ossza ki közöttünk, ő meg elköltötte!... sivit az utolsó pádban egy hang. Sárosy László odatekint. Ráismer Dombi Istvánra. Holt halványra válva áll egy ideig, néha szóra nyitja száját, de hangja belevész a rettenetes kavarodásba. Felemeli kezét, jelt ád, hogy beszélni szeretne, de a zugás elnyomja. — Proszt!. . . Proszt!. . . Gazember!... Csaló!... Bani-tanitó!... Proszt!... Proszt!... Mikor egy pillanatra elül a zaj, vérben forgó szemekkel rájuk kiált. Nem is kiált, ordít, mint a halálos sebtől vérző, felhördülő vadkan. — Hazudtok, gazemberek !... Ti vagytok a tolvajok, a rablók, a gyalázatos uzsorások!... Tiszta a lelkem, egy fillért se fordítottam magamra!.. . Neked adtam, gazember, te loptad el, te fehér hajú ördög. . . — kiált Sárosy s egyenesre merevített keze rámutat az öreg Dombira. — Hazudik, hazudik! .. süvit minden oldalról a szó. A védelem kinos vergődéssé lesz s beléfullad az oláhok tombolásába. A magyarok egyszerre az elején felugráltak, összevetik hátukat s védő állásba helyezkednek. De már a következő pillanatban mindegyik mellett három oláh előre nyújtott karja mered. Nem nyúlnak senkihez, de szemükből pusztító lávatiizként zuhog a gyűlölet lángja. Azután egyszerre megmozdulnak s mintha acélból öntött élőfal húzódnék ki a földből, lassan megindulnak s lépésről-lé- pésre kiszorítják a magyarokat. Sárosy magára nem gondol. Mindegy, mi történik vele. Legrosszabb esetben agyonütik. Már úgyis régen számot vetett ezzel is. Hanem hogyan vigye ki innen az édesanyját, meg Annuskát? Mi történik ezekkel, ha az a felbujto- gatott tömeg rájuk veti magát? Az édesanyja, ki előbb erőtlenül visszaroskadt székébe, megint feláll. Annuska sírva húzódik melléje. A jegyző már berekedt a hasztalan kiabálástól, csak a kezével handa- bandáz.
