Harangszó, 1917
1917-03-04 / 10. szám
76. HARANQSZO 1917. március 4. köszönetét kiáltok felétek. Isten veletek ! És távozom körötökből azzal a szilárd meggyőződéssel, hogy át lesztek hatva a vasakarattól, hogy győzni akartok, a meggyőződéstől hogy győznötök kell és állandóan rá fogtok szolgálni feletteseitek bizalmára, amely veletek szemben mindenkor jogosult. És a legszebb visszaemlékezéssel a mi diadalmas küzdelmeinkre imádkozom a Mindenhatóhoz, hogy vezessen benneteket tovább a dicsőség- teljes utakon, vezessen benneteket a végső győzelemig. Szurnioy altábornagy. Egy bátor vallástétel a Krisztusról. 1808-ban, január 20-án történt, így csak a közelmúltban volt 109 esztendeje, hogy Franciaország hatalmas császára »a mindenható Napoleon« Weimárban, az irodalom és művészet eme pazar otthonában időzött, hol később hazánk nagy fia, Liszt Ferenc zongoraművész és zeneköltő is közel 15 évig tartózkodott (1847 —1863), hol mint az udvari színház művezetője és irányítója működvén, dicsőségei, tiszteletet és halhatatlan nevet szerzett a magyar névnek, a magyar teremtő léleknek. Weimárban az irodalomnak és művészetnek központja maga a nagyhercegi udvar volt. Központtá tette főleg Anna Amália hercegasszony, ki ritka tehetségű, nemesszívü nő voít. Kifizette az ország adósságát és sokat tett a tanügy érdekében. Maga köré gyűjtötte Németország legnagyobb szellemeit (Wieland, Herder, Qöthe, Schiller) s lelke volt az ottani szellemi életnek. Egyik legfényesebb csillaga Anna Amália hercegasszony fényes körének a hercegasszony életében : az agg kiütő Wieiand volt. Mikor azért Napoleon »a mindenható császár« 1808- ban eljutott Weimárba, a szokásos császári kihallgatások alkalmával mindenekelőtt ő is a német szellem nagyjainak legidősebbjét »ezt a fényes csillagot«, az agg költőt, Wielandot, kívánta szemtől szembe látni. S az agg költőnek, a hatalmas császár előtt történt kihallgatása közel másfél óráig tartott. És mindkettőnek, a császárnak is, a költőnek is a szemében csak úgy lobogott az élet tüze, mialatt a kihallgatás alkalmával beszélgetésük során az emberi szellem nagyságának, szépségének, dicsőségének hódoltak de amely nagyság, szépség, dicsőség, mind csak az élet vékony hártyájára vau felépítve. Ketté szakad ez a hártya, az élet vékony hártyája: úgy vége mindennek! Ki tegnap és ma és mindörökké ugyanaz, az az Úr Jézus Krisztus! j Az Úr Jézus Krisztus? ismétli halk hangon a világhódító császár. Kérdés — fűzi tovább a szót suttogva a császár — Krisztus élt-e egyáltalán ? Wieland, az agg költő erre a császári kijelentésre minden gondolkodás nélkül, mindegy magából kikelve, vágott vissza: Nagyon jól tudom felség, hogy ma is vannak még balga, őrült emberek, kik a Krisztusban kételkednek. De ez én előttem ép oly nevet- j ségesnek tiinik fel, mint a milyen nevetséges volna, ha valaki kételkednék abban, hogy Julius Caesár (a legnagyobb római hadvezér) élt, vagy hogy felséged él! Napoleon »a mindenható császár« j annyira találva érezte magát, a nem remélt éles felelettől, hogy szóhoz sem tudott jutni, hanem néhány másodpercnyi kinos csend után, elővett egy magas francia rendjelet és azt meleg kézszoritással a költő mellére tűzte. így tett Wieland, a nagy német ! költő bátran vallást az Úr Jézus j Krisztusról »a mindenható császár« előtt élete alkonyán. Az a Wieland, ki ifjú éveiben élte tavaszán Krisztussal indult el az élet útjára; az élet delén azonban a po- ézis berkeiben elveszítette maga mellől hű nőtársát az Urat, de elte alkonyán újból megtalálta az üdvözítőt és a nagy Pállal félelmet nem ismerve dicsekedett el a hatalmas császár előtt: Krisztus az én életem! Ciprián. A kötelesség útja. Elbeszélés. Irta : Kapi Béta. Tizenötödik fejezet. Nehéz harcok. Kolyl. 4‘2. Hetek, hónapok múlnak csöndes j viaskodasban. A magyarság és oláh- ság harca olyan, mint két elkeseredett ellenfél viaskodása, egymásba kapaszkodva, fogcsikorgatva igyekeznek egymást megsemmisíteni. Ha az egyik nehány pillanatra erőre kap, a másik azonnal összeszedi utolsó j erejét, hogy maga alá gyűrje gyűlölt ellenségét. E pillanatban határozottan ! a magyarság van felül. A világi ’ hatóság pártfogása súlyt ad Sárosy László törekvéseinek. Most már nem látnak benne álmodozó rajongót, hanem biztos törekvésű embert, ki tudja, mit akar és érvényt tud szerezni akaratának. Nehéz munka után sikerült megtörni az átkos közönyösséget. A szétszórt magyarság tömöritése is megtörtént. Mert, hogy bátrabban emelhetik fel fejüket, innen is, onnan is jelentkeznek. A hegyvidék cseléd kenyéren élő pásztornépe, szegény, földluró emberek, kik máról-holnapra tengődnek a két kezük keresményén. Lassanként eszükbe jut a magyar szó. Hogy erős kezet éreznek maguk mögött, beszélni is mernek, habár mégcsak egymás között, halk, elfojtott hangon. A birtok dolgaikkal is kezdenek rendbe jönni, bár még mindig sokan éviekéinek a nemzetiségi bank hatalmas emberfogó hálóiban. Egv alkonyati szürkületkor Sárosy László éppen délutáni sétájáról ment hazafelé, midőn a régi téglavetőnél hirtelen szembe találkozott Grünhut- tal s Vajda Ivánnal. Már éppen rákanyarodtak az oldalt vezető gyalog ösvényre, de mikor észrevették, megfordultak s csatlakoztak hozzá. Sárosy nem örült, mert tudta jól, hogy barátságos szavuk hazugság s mosolygásuk a tehetejlen gyűlölet takarója. Annál jobban bámult, midőn nem mentek be házukba, hanem tovább kisérték őt, sőt az iskolaépület előtt ürünhut igy szólt: — Bemennénk egy pillanatra, ha nem zavarjuk tanító ur I. . . Sárosyné arcán sötét felhőként húzódik át az aggodalom. Bemegy a belső szobába, — férfiak dolgába ne elegyedjék az asszony, — de ahogy beteszi az ajtót, kicsiny nyíláson át is azt kérdezi a szeme szögelletjéből: mit akarnak tőled, fiam ? . . Jaj, vigyázz magadra! . . A férfiak elhelyezkednek. Még tart a székzörgés, mikor Grünhut egy kis köhécselés után igy szól: — Kedvező ajánlattal'jövünk, tanító ur! A tanító kérdésre görbíti a szemöldökét. — Igen, igen, rendkívül kedvező ajánlattal. Tetszik tudni, hogy az öreg Fischer állása üresedésben van a direkcióban. Nem töltöttük be, miért töltsük azonnal be, hiszen ráérünk, nekünk nem olyan sürgős! . Hát mondok: üresedésben van az állás, pedig ő revisor is volt a bankban az igazgatóság részéről és most megállapodtunk, pénteken, azaz nem, kedden, no, nem Iván, ugy-e ked-
