Harangszó, 1917
1917-02-18 / 8. szám
A KADÉT ÉS A KÉMÉNYSEPRŐ. A régi, büszke, szép Brassó városnak is El kellett szenvedni kínos végzetét, Hogy a jó szomszéd, a leggaládabb ellen Üsse homlokára orvul bélyegét. Ki, amig mi vívtuk egy irigy világgal A lét és a nem-lét véres harcait, O csalfán, számítva sunyitott és várta Mikor vágja belénk rabló karmait. És mikor tudta, hogy nincs őr a határon, Miként az orgyilkos, úgy besettene, És mint a hiéna, úgy fosztott, rabolt, Kegyetlen és durva ősi ösztöne S olcsó dicsőségtől megkótyagosodva, Úgy garázdálkodott a pribék sereg, Mintha csak örökre tulajdona lenne ; Az ős város felett úgy rendelkezett. És a dúlt városnak méltóságos dacát Meghunyászkodásnak tekintette már; Hódolatnak, hogy tűrt s békés, komoly csend- Megadásnak, amely már semmit se vár. [jét Egy hónapig tartott a bitor dicsőség, Amikor betellett hamar végzete ; Menydörögve zendült ágyúinknak torka És lesújtott rája bőszünk fegyvere. És az orv ellenség nem állt meg nyílt har- Csuful megveretten menekült tova ; [cot, Hősi győzelmünktől zengő bércek között Futott bujdokolva züllött tábora. S im a remény s kétség közt vergődő város, Hittel, bizalommal vesz lélekzetet. Innen is menekül a pribékek hada, Mely az imént még oly fennen kérkedett. Tisztul a város, de üresek az utcák. Még félénk az öröm, mely most ébredez. Itt-ott még felbukkan, egy garázda csapat, Boszuját még töltni alkalmat keres. Egyszercsak egy csendes, külvárosi utcán Katonás lépéstől cseng a kövezet; A győzelmes sereg elhöirnökei. Négy honvéd, kiket egy hadapród vezet Vakmerőén, bátran törnek ők előre. • Orömzaj köszönti a jövetelük, Öreg, asszony, gyermek önfeledten bámul, Hisz a szabadulás érkezik velük. „Ne féljetek, jövünk I“ — ezt kiáltják vígan A lakosság felé, amely kitolong. „Éljen I — Hoch I“ — riad egy háznak tetejé- Egy szász kéményseprő, aki ott ujong. [ről, Lelkesül mindenki, itt a szabadulás I — Oh milyen érzés ez, minő gondolat, — „Hozsánna, hozsánna I ne tiporja többé A gálád ellen a honi hantokat I . . .“ Ám az örömzsivaj most hirtelen elhal. Kósza oláh sereg fordul be amott. Menekülőben van, ám de most vitézül Támadja meg a kj§ honvéd csapatot, 60. HARANQSZO 1917. február 18 És a hős honvédek megállják a harcot. Hajh, de sok az oláh és egymásután Hullanak el vérzőn az ifjú vitézek, Még csak a kis kadét viv, harcol csupán. A ház kapujában küzködik elszántan. Csak a karabélya, nincs más fegyvere, Mikor már húszával rohannak reája. . . ;— Irgalmas égi — végei — fogy már ereje, De ekkor egy kéz nyúlt ki a kapurésen S berántotta öt a sok ellen közül. A kis kéményseprő volt a mentó angyal S bezárul a kapu a mócok elül. A vérszemet kapott dühös oláh horda, Szörnyű üvöltéssel vad haragra gyűlt. Rárontott a házra, a kaput betörte És kutatva ottbent, mindent szerte dúlt. ,,Fel a padlásra isi“ — Recsegtek a lépcsők Az oláhok rongyos bocskora alatt. Oda húzódott fel a két menekülő, Padlásnyilás mögött lelvén oltalmat. Jönnek már a mócok, mind többen tódul- Oh jaj, felfedezik a rejtekhelyét I [nak.. . Az utcáról gúnyos, kihívó szó hangzik : „Gyere ki, ne bujkálj, nem szabadulsz meg!“ Oh van-e menekvés ? — A jó kéményseprő Oltalmazná társát újabb rejteken, — De a hős hadapród felpattan : „Itt vagyok I“ | S oda áll eléjük büszkén, délcegen. Mint a vadállatok, úgy rohantak oda És elnyomják őket, a két védtelent ; Kötelekkel össze is kötözték őket És célba álliták, mindjárt odafent. Aztán vandálmódra lövöldöztek rájuk . . . Magyarra és szászraI — óh mily élvezet! — És talán egyszerre ütöttek keresztül Egyért-együtt verő két testvér-szivet. Halottak voltak már, mígis lőtték őket. . Boszujokat töltni nekik jól esék . . . — De németek tűntek fel az utcavégen, Mire megfutott a durva csőcselék. S győztes seregieknek lelkes ujjongás közt Arra bevonló délceg menetét, Üdvözöltek boldog mosolyával nézte : A hős kéményseprő és a hős kadét. . . RÁBAI ZSIGMOND. Vendel bünhödése. Elbeszélés. Irta: Csite Károly. Vendel, a csősz, bőszen villogd szemekkel törtetett haza azon nap már harmadszor a kertek alja felöl. Szájából pipaszár lógott pipa nélkül. A pipa, mint mindennél legféltettebb nélkülözhetetlen portéka, kincs dohány hiányában a belső zseb fenekén húzódott meg. — No, csakhogy itthon talállak végre már ! Hol a dohány ? ! Itjle vele rögtön ! — állt szembe kapzsi, mohó tekintettel a városból haza érkezett feleségével. Az asszony habozva állt meg embere előtt, karján tartá még a vásáros füles kosarát. — Haj, szegény apjuk, de rengeteg sokat lótottam, futottam egyik boltból a másikba, kértem, könyörögtem, pereltem. — Hol a dohány ?! — kérdé Vendel sötét, gyilkos tekintettel, nem valami jót sejtve. — Hisz arról beszélek, hogy dohányért és petróleumért futkostam reggel óta a városban. Boltról-boltra jártam könyörögve. — A dohányt add már ide! Az kell nekem, nem a te loty-poty beszéded, amire nem vagyok kiváncsi. — Hát hisz azt beszélem, gzt mondogatom, hogy a kend kedvéért: dohányért csőgtem-bógtam egész nap, hogy majd elszakadtak a lábaim s aztán — — Add már a dohányt! Semmi beszéd nem kell nekem több! — Hát iszen nincs! — bökte ki Páni néni reszkető ajakkal. — Nem kaptam sehol. Minden bolt ajtóra az van kiírva, hogy dohány, cukor és petróleum nincsen. Vendel szájából kiesett a pipaszár. — Nincs dohány?!.. Egy paklival sincs ?! — Semmi sincs! — ingatta fejét az asszony. — Tyü azt a — erre — meg arra ennek a kutya világnak! — kékült- zöldült Vendel az indulattól s szitkozódott pogány mosdatlan szájjal, eldurvult lélekkel. — Jaj, jaj! Ne legyen már kend olyan pogány lélek! — fogta be Fáni néni a fülét a káromlások hal- I latára. — Ismerjen kend Istent, hisz J már közeledik a koporsóhoz. — Nem ösmerek most! Nem aka- i rok senkit, semmit ösmerni, mert i engem sem ösmer senki! — hörögte Vendel vad indulattal s rohant újra a mezőre a kopott szűrében tolvajt j. fogni. Jaj lenne annak, akit most i tolvajláson csíphetne! Mint egy sebzett, űzött vad, tör- j- tetett egyik dűlőről a másikra. De ; hasztalan, nem tudott tolvajt fogni. Úgy alkony táján a bozóti felső dűlőre tért s megállapodott az erdőszél- ; ben álló hatalmas vadkörtefa alatt. Onnét lesett az erdő mellett elhúzódó pipás Kis Mihály kukorica ül- ! tetésére, melyet az előző estén igen megvámoltak a tolvajok,
