Harangszó, 1917
1917-12-25 / 35. szám
284. A kötelesség útja. Elbeszélés. Irta: Kapi Béla. Tizenkilencedik fejezet. Mikor az Isten ítél. Folyt. 47. Késő éjjel két kocsi vágtat a poros országúton. Fújtatva lépegetnek a lovak a nehéz kapaszkodókon, de a lapos helyeken, meg a csöndes, kihalt falvakban egyforma ügetéssel iparkodnak. A szundikáló viskók behunyt szeme fáradtan becsukódva marad s meg sem rebben a dübörgő kocsi- zörgéstül. Egymásután elmaradnak a községek, itt-ott piros lámpáju vasúti vágányon zökkennek keresztül. Lassanként szürkeségbe megy át az éjszaka s az ég alján szelíd szinü derengés húzódik végig. A vizsgálóbíró az óráját nézi s a kilométereket számitgatia. Most már a vonattal sem előzhet meg senkise!... Igaz, hogy csöndesen dolgoztunk s nem hiszem, hogy valaki is tudna a dologról, de azért mégis 1... Délelőttre érkeznek Nyirkutas alá. A község előtt leszállnak a csendőrök s a házak mögötti telkek felé kerülnek. Az első kocsi tovább robog. Az utcán megállnak az emberek s csodálkozva néznek a vágtató kocsi után. De van valami, ami gyorsabban jár, mint a vonat, sebesebben száll, kor ők játszanak, elbeszéled, minő eredménnyel jártál szegény betegeinknél. Mire bejöttök az ebédlőbe, kész lesz minden, várlak. Misikét apja alig tudja visszatartani. Amint az átszürődő fényt meglátja, kicsi testvérkéjét elengedve rohan az égő gyertyácskákkal fénylő fához s ott, mintha meggyökerezne lába, megtorpan, mig Irmuci is oda cammog, amikor fölocsudva átöleli örömében hugocskáját, szólva: látod, hozott a Jézuska nekünk is szép karácsonyfát. Majd szülőire pillantva térdre borul, kis társát is magához vonva örömkönnyek közt rebegi: Miatyánk, ki vagy a menyekven azutáp felcsendül közösen az ének: Mennyből jövök most hozzátok. . . Sorra kerül a karácsonyi örömhír felolvasása a szent könyvből. Az apró sereg azonban nem jó hallgatóságnak bizonyul. Szemük a fénylő fán és játékokon csüng A máskor unszoló gyermekajk : mesélj az Ur Jézusról, most ezt kérdezi: ugy-e apukám, azért hozta ezeket a Jézuska, hogy szabad most már velük játszani ? Ki venné rossz néven a gyermeki HARANQSZÓ. mint a dróton repülő villanyszikra: a cinkosok közös érd <ke és rettegése. Még nem érkezett a két kocsi a falu határára, mikor rettenetes erőfeszítéssel egy szurtos oláh rohan végig a falu utcáján, betaszitja Grünhuték ajtaját s egy szót kiált be. Csak egy szót, azután tovább rohan. De ettől az egy szótól sápadtra válik Qrünhut arca. Megtántorodva felugrik, azután az íróasztalából hirtelen egy könyvet vesz magához, azután kirohan a kert felé vezető ajtón s a következő pillanatban lobogó hajjal rohan a régi téglavető felé vezető utón. Lába megremeg, botlik, tántorodik, a rettenetes erőlködéstől melle zihál, hö .rögve kapkod lélegzet után, szeme kidülledve kutatja a távolságot s kétségbeesve méregeti a még hátralévő utat. Már előtte mered a ledőlt kémény s a sürü bozótokkal takart házikó ott van egy kőhajitásnyira. Kiáltást hall maga mögött. Hátrafordul s a nagy távolságban szurony csillanását veszi észre. Megfeszíti erejét, még sebesebben fut. De a feltúrt agyagos földön csak bukdácsolva halad előre, néha elvágódik. Egyszerre puskalövés dörrenését, utána golyó süvitését hallja. Végre megérkezik. Most már elfedi a ház, ajtaja a túlsó oldalra néz. A malom-gáton egy ember áll s hangosan kiált feléje. Megismeri Vajda Iván szálas alakját. 1917. december 25. — Gyorsan I. . . Ó is visszakiáltja: — Gyorsan !. . . azután eltűnik a házikóban. Mire beérkezik a második szobába, erős zúgást hall. Jól van, — mormogja, — Vajda végzett a zsilippel. Nemsokára itt van a viz!. . . Megelégedve dörzsöli össze kezét, azután sietve készül munkájához. A szoba közepén levő asztalon bankóprés van, azt nagy erőlködéssel átcipeli egy hatalmas hordóra. Meggyujtja a hordóból kiálló kanócot. — Na, most még a könyvet... mormogja maga elé. Arca hirtelen még fakóbbra válik Ijedten kap fejéhez. Ide-oda futkos, mindent felforgat, térdre veti magát, a padlón keresgél csuszva-mászva, a zsebeit tapogatja, ruháját tépi, mintha bizony oda rejtőzhetett volna az a könyv. Hiába, nem találja. — Elveszett!... kiáltja eltorzult arccal. Elveszett! . . A kanóc sercegve ég, de úgy látszik lőporban göngyölgették, mert nagyokat pattog s szikrázva fogyasztja a vékonyra csavart gyapotot. Egyszerre a közepén is égni kezd. Fojtó füst terjeng a kicsiny szobában. Kívülről mindig erőteljesebben hallatszik a zugás. Még egy pillantást vett maga köré. Még egy ládikát is odahelyez a prés mellé. Ebből se maradjon egy darabka se. szív vágyódását, hogy az ajándékon, csillogó fényen akad meg a szeme, hisz hány felnőtt van, aki nem ismeri fel a mennyei ajándékot, égi fényt. Hiába zeng az ének : „Nyílj meg szivem fogadd be Öt. . . Ki e világ üdvére jött.“ S nincs szava a karácsonyi örömhírre: >Óh kedves vendég, nálam szállj, bűnömtől ne iszonyodjál. Emeld magadhoz hívedet, jer, térj be örök szeretet.* — Eljátszanak, elmaradnak szépen a gyermekek, én is ráérek, kis uram most elmondod ne^em, mit tapasztaltál a kórházban ? — Nem is tudod, Édesem, mily jól tetted fel a kérdést, mert biz’ több tapasztalattal jövök vissza, mint ahogy elmentem. A kórházba elég későn értünk, hogy a betegektől maguktól kellett tudakozódnom híveink felől Legelőbb a nőt találtam meg Szegény alig 18 éve mellett viharos múltra tekinthet vissza. Már gyermekkorában szerette a piperét, társaságot. Négy éve összetűzött szüleivel, kik O.-n jómódú iparosok s azóta kóborol városról-városra, magáról semmi életjelt nem adva szüleinek. Hosszú időbe tellett, mig ennyit elmondott magáról, mert engem bizalmatlanul, megütközéssel fogadott Amidőn emlékeztettem, milyen este következik s szóltam a karácsonyi örömhírről, csak fejét rázta: ő meghalt a világnak, neki az már nem szól Felolvastam erre az ünnepi epistolát a Titushoz irt levélből (II. rész): »Megjelent az Isten üdvözítő kegyelme minden embernek . < Mig arról szóltam, hogy a »minden ember* közé mi is mindnyájan oda tartozunk s el is nyerjük a kegyelmet, ha elfogadjuk hivő szívvel a karácsonyi örömhírt. Kételkedve, kutató szemmel nézett a nyitott bibliára s amikor neki nyújtottam, olvasva a 14. verset: »Aki magát adta értünk, hogy megváltson minden hamisságtól«, elcsukló hangon kérdezte, reá is vonatkozik ez ? Ezután mesélte el szánalmas élettörténetét, mily mélyre sülyedt a bűn fertőjében s azzal váltam el tőle, hogy ir szüleinek s eddigi nyomorult életénél boldogabb életet szeretne élni. Nyomott hangulatban léptem ki a folyosóra, lesz-e eredménye a jó szándéknak?
