Harangszó, 1917

1917-10-31 / 28. szám

1917. október 31. HARANGSZÓ. 219. előtt a halál borzalmasan tátongó kapuját, de elhomályosuló szemei p> egyszerre csak ragyogni látják azt a fényes koronát is, amelyet Lut­her hagyott nekünk ott Wittenberg- ben drága örökségül: az Isten ke­gyelmét, amelyet érdemetlenül is lenyerhet a hivő — és a haldokló katona Isten kegyelmébe ajánlván lelkét, hivő lélekkel csöndesen hajtja le fejét az utolsó álomra... Itthon meg hány nélkülöző, aggódó, vagy kétségbeesett családra ragyo­gott reá e nehéz időkben a mi ko­ronánknak, az Isten kegyelmének 'a fénye, amikor bizalom, megnyug­vás, vígasztalás szállott alá a zak­latott lelkekre az egekből! — Ne felejtsétek el, testvéreim, hogy ezt a fényes koronát Luther födözte föl az Istennek abban a városában, amelynek a nevét örökké hirdetni fogja egyházunknak ez a kima­gasló oszlopa és ne felejtsétek el, hogy ezt a koronát csak akkor mond­hatjuk a magunkénak, ha olyan erős lesz a hitünk, hogy semmi­féle szenvedés és megpróbáltatás sem ragadhatja el tőlünk ezt a mi koronánkat! 1 Birodalmi gyűlés van Worms ^városában. Egész Németország fe­szült figyelme odatekint Wormsra, ! mert ott kell eldőlnie, Luther sor- i sának, aki olyan hatalmas föltü­magával ragadóan énekelt, dalolt, az a nagy reformátor, dr. Luther Márton volt. II. Verses müveinek értéke. Már prózai műveiről azt mondják: a népies beszédformának találó és gyakran legnyersebb kifejezése mellett mindenütt oly igazi költői vonásokat és képeket mutat fel, amelyek a legmerészebb és legér- zelgőbb lírai költőre vallanak. S ha áll ez prózai műveire, mennyivel inkább költészetére. Luthernél a legszebb és legjobb költői termé­keket költeményeket, énekeket, nem a költői kényszer, hanem a belső lelki ostrom szülte. Költészete valóban csupa líra. Vilmár nyilat­kozatával szemben, ki Luther köl­tészetét úgy jellemzi, hogy dalaiban csupa objektivitás jut kifejezésre, találóan jegyzi meg Nelle szerint Bartel: Luther legszebb dalainál Tündén bizonnyal nem gondolt ^követőinek, híveinek érzelmi vilá­gára. De az ő ügye annyira köz­ügy, a közegyház ügye volt, az ő nést keltett az ő irataival. Szájról- szájra szállt a nagy kérdés: elmegy-e Luther Wormsba és visszavonja-e ott iratait! És elmegy és nem von vissza semmit! „Itt állok, máskép nem tehetek, Isten engem úgy segéljen!“ Ezekben a szavakban, amelyek szinte fölszakadnak a lei­kéből, benne rejlik az a másik ko­rona. amelyet Luther nekünk szin­tén örökül hagyott: a lelkiismeret, amelyet még a börtönnel és mág­lyával való fenyegetés sem tud el­némítani. .. ... Evangélikus gyülekezettől nagy távolságban néhány evangélikus család él egy falucskában. Ritkán van alkalmuk az Isten igéjét hall­gatni, évenként ha egyszer-kétszer léphetik át templomuk küszöbét. Az egyik család már nem is lépi át azt egyszer sem, hanem odajár a másik egyház templomába. Miért hagytátok el hütlenül a mi tiszta vallásunkat? szól hozzájuk a ko­moly, szemrehányó kérdés. — „Nem tehettünk másképpen... “ Helyzetünk, a körülmények, az emberek késztettek bennünket arra, amit tettünk, — hangzik a vonakodó felelet. Ó ott Wormsban másként szóltak az igék! Ott azokban a szavakban, hogy „nem tehetek máskép“, az is benne volt: „Nem akarok máskép tenni, lelkiismeretem személyével, mások az egyház ügye annyira egybe forrt, hogy ha dalai, énekei látszólag nélkülözik is a szubjektivitást, mégis Luther lelké­nek legegyénibb, legszubjektivebb megnyilatkozásai. „Erős várunk“ föltétien személyi költemény, mert minden versében, nemcsak érezni, de látni is lehet Luthert s ez az éneke a népek és nemzetek közös kincse, mennyei himnusza. III. Az alap hang. Az alap hang, mely Luther hár­fáján, énekeiben, dalaiban vörös fonálként végigvonul az, melyet legelső énekében 1523-ban pendí­tett meg: „Jer örvendjünk keresz­tyének, jer énekeljünk vigan. “ (351) Ez a hang rezgett a dalos ajkakon a XVI-ik századon át. Ezt az alap­hangot, mely oly lelket megraga- dóan jutatja kifejezésre az igaz ke­resztyének örömét: az ember meg- igazul Istennek kegyelméből, Jézus Krisztusban való hit által, átvitte Nikolai Fülöp 1598-ban az uj szá­zadba is. kötve van az Isten igéjéhez és nem tanácsos, hogy az ember lelkiisme­rete ellen cselekedjék!“ — A másik család, amikor csak teheti, nem kerüli el azt a fagerendás templo­mot, amelyhez ősei is hozták vala­mikor a követ, otthon meg előveszi énekeskönyvét és olyan erős lélek­kel zengi: „E világ minden ördöge ha elnyelni akarna, minket meg nem rémítene, mirajtunk nincs hatalma!“ Ebben a családban még szentnek tartják a lelkiismeretet. És mikor ti, testvéreim, e család tagjainak a becsületes szemébe jól beletekintetek, mintha ragyogni lát-« nátok abban egy-egy drágakövet abból a fényes koronából, amelyet Luther ott az Isten másik városában, Wormsban hagyott nekünk drága örökségül és mintha azt olvasnátok ki e család tagjainak a nyugodt te­kintetéből: mi megtartjuk azt, ami nálunk vagyon és tőlünk soha senki sem fogja elvenni a mi ko­ronánkat !... Eisenach közelében erdőkoszo- ruzta hegyen emelkedik Wartburg vára. Ott tartózkodik a wormsi birodalmi gyűlés után Luther, oda vitette őt bölcs párfogója, hogy ellenségeinek az ádáz dühe elől rejtve lehessen. Csak kénytelen­kelletlen törődik bele fogságába a bátor hős, de örökké mozgékony Elmondhatjuk azért bátran, hogy Luther volt az evangélikus, más­szóval az igaz keresztyén dalnak, egyházi éneknek a megteremtője, úttörője. De nemcsak úttörője, ha­nem bizonyos mértékben eddig még utói nem ért és utol nem érhető művelője. IV. Luther egyénisége énekeiben. Kevés költői termék van, nekünk meg még kevesebb egyházi költőnk, egyházi énekünk, melyben a költő egyénisége oly közvetlenül, oly sa- játlagosan, oly élesen s oly tiszta, mesteri vonásokban domborodnék ki, mint ezt Luther énekeiben fel­találjuk. Mindjárt legelső énekében „Jer örvendjünk keresztyének“ megrázó nyíltsággal ecseteli előt­tünk az utat, mely a kolostorba lépéstől, egészen a hitbeli megiga- zulás által nyert lelki békességig megtett. Belső fejlődésének, átala­kulásának csodálatos tükre ez az ének. Vagy ott van „Mennyből jövök most hozzátok“ karácsonyi ének.

Next

/
Thumbnails
Contents