Harangszó, 1917
1917-10-31 / 28. szám
218. HARANQSZÓ. 1917. október 31. Három korona. — Egyházi beszéd. — Kér. testvéreim az Úrban! A Jelenések könyvében (3. r. 12. v.) azt olvassuk: „Aki győzedelmes lészen, azt művelem, hogy az én Istenemnek templomában oszlop legyen az.. . és őreá felírom az én Istenem városának nevét.“ Mikor most, a reformáció négyszázados évfordulója alkalmával a nagy Isten iránt való mélységes hálaadásunkkal együtt a reformáció nagy hithősének, Luther Mártonnak is lerójjuk kötelező hálánknak az adóját, akkor úgy tetszik nekünk, mintha a Jelenések könyvének ezek az igéi testet öltöttek volna a mi minden poklokon diadalmasan keresztültörő hősünknek a személyében, akinek a hite meggyőzte a világot, aki azért az Isten templomában, az egyházban egy olyan, az idők minden viharában rendíthetetlenül álló oszloppá lett, amelyre föl vannak írva az Isten azon városának nevei, ahol igazi nagyságát a mi hithősünk megmutatta: Wittenberg, Worms és Wartburg. A Jelenések könyvében (2. r. 11 v.) azt is olvassuk: „Tartsd meg azt, ami nálad vagyop, hogy senki el ne vegye a te koronádat!“ LutLuther hárfaja. Költészetének jellemzése; jelentősége az egyház életében. Irta: Czipott Géza. Egy rettenetes világégésnek szívfacsaró megpróbáltatásai között, amikor már vértől szennyes, könnytől sós, verejtéktől keserű minden, amikor nincsen többé hátra — ugy- látszik — a népek és nemzetek életében, érintkezésében á konok gyűlöletnek, az ádáz vérontásnak, amikor a szörnyű világzajlásnak negyedik esztendejében pattanásig feszül az emberiség idege, szakadásig az ina, nincs többé egyetlen világos pillanata a világőrületnek, amikor teljesen elnémult a dal, nem szól az ének, de a porban fetrengve zokogva sir a tömeglélek, köszönt bennünket a reformációnak négyszázéves évfordulója, benne a nagy reformátornak, dr. Luther Márton énekes ajaka, dalos lelke. her ott az Isten városaiban mindenütt egy-egy drága koronát hagyott reánk örökségül: Wittenbergben Isten kegyelmét, Wormsban a lelkiismeretet és Wartburgban a bibliát. Ez a három az evangélikus egyháznak és az evangélikus embernek a legértékesebb koronája. Tartsuk meg ezt a drága örökséget, ezt a három koronát és akkor egyházunkon és rajtunk még a poklok kapui sem vehetnek diadalmat! Wittenbergben vagyunk. Az ágos- tonrendi barátok zárdájában az egyik cella kövén egy halovány arcú fiatal szerzetes térdel és tördeli kétségbe esve a kezeit. Lelkiismerete marcangolja. Tudja, hogy mindenjóigyekezete mellett is menynyi életében a bűn, érzi, hogy cselekedetei elégtelenek ahhoz, hogy megszerezzék számára a mennyországot és nem lát sehol egy fény- sugárt, amely biztatólag ragyogna reája, hanem csak az igazságos Isten haragját látja, amely a bűnösre kárhozatot mond. Kitekint ablakán: hátha megnyugodnék lelke az Isten szép világán, de csak a szerzetesek temetőjére esik a tekintete. Az ő teste is ott fog egykor pihenni, de hová, ó hová kerül bűnös lelke ?! Fölnéz a keresztfán függő Megváltóra, de csak egy pillanatig tud rá fölnézni, mert a I. Költői nagysága. Luther egyéniségének, lelki nagyságának, személye világtörténeti jelentőségének tárgyalásánál, méltatásánál rendszerint csak a lelkében vívódó, bünbocsánatért esdő, az üdvözlés után vágyó, majd később a bátor, akadályt nem ismerő, szót kimondó, csak az örök igazságnak hódoló, időt, embéreket, egyházat reformáló alakja rajzolódik meg az őt kereső lélekben, kinek ajkát a lelkek lelke ihleté meg, kivel szemben minden és mindenki, ami és aki e világból való törpe marad, aki a miden idők gyermekének, a zugó szélnek zendülésével kiáltja fülébe: az örök ige győz poklon, veszélyen, itt állok, Isten engem úgy segéljen: pedig énekes ajka, dalos lelke, zengő hárfája is a nagy szellem óriások között biztosit számára maradandó helyet. Egy Gerhardt Pál, egy Göthe, Arany, Petőfi, Tompa stb. nagysága abban nyilvánul meg, hogy ők úgyszólván kizárólag a költészetnek Szentnek a láttára megint vétkei jutnak az eszébe. Bibliájához nyúl: annak minden lapjából is csak halálos ítéletet olvassa ki... És ekkor egyszerre csak ráragyog a kétségbeesett fiatal szerzetes lehanyatlott fejére a hajnalcsillag szelíd fénye. Egy szerzetestársa figyelmezteti : nyugodjék meg lelked, hiszen a Hiszekegy-bői naponként elimádkozod, hogy hiszed bűneid bocsánatát! Majd a hajnalcsillag után főikéi a nap is: megismeri Luther a Szentirásból, hogy Isten igazsága Istennek nem az ítéletét, hanem a bűnöshöz való kegyelmét jelenti. Az Isten szerető atya, aki a Krisztus érdeméért minden igazán hívőnek kegyelmesen megbocsát. Luther előtt megnyílik a paradicsom. Egy fényes koronát lát ott ragyogni, az Isten kegyelmét, amely mint a nap reáragyog mind a jókra, mind a gonoszokra. Ezt a fényes koronát hagyta nekünk Luther a wittenbergi cellában drága örökségül , . . . .Nehéz sebektől borítva fekszik a harcmezőn egy katona. Érzi, hogy számára a földön segítség már nincsen. Még egyszer visszagondol otthonára és családjára, de azután a halál gondolata ragadja meg egész lelkét. Ott látja maga mögött életének minden bűnét, ott látja maga hódoltak, az ő lelki nagyságuk csak a költészetben nyilatkozott meg. A költészet Luthernak nem volt közvetlen élethivatása. Az az 57 költemény és 42 egyházi ének, amit tőle bírunk mig egyfelől az ő fenséges művének mintegy természetes, szükségképeni folyománya, másfelöl az ő igazi lelki nagyságának, halhatatlanságának egy másik számottevő önálló záloga. Dalt zengjetek, ujjongva énekeljetek, énekeljetek az Urnák uj éneket, áldjátok az ő nevét, örüljetek és örvendezzetek, hangzott mindenfelé a lelkesítő uj életre keltő szózat, ahogy a világosság sugarai szétragyogtak s az igaz hitnek tü- zétől megrendült az ég és föld, a szent lelkesedés pedig, mint sas az égig szállott. S csakugyan daltól, énektől lett hangos erdő, mező, hegy és róna. „A hegyek és halmok ujjongva énekelnek s a mező minden fái tapsolnak.“ De aki ebben a megujolt, újjászületett világban a legszebben, legtisztábban, legmesszebbhalhatón, mindenkit
