Harangszó, 1917
1917-08-26 / 23. szám
178. HARANQSZO. táj madárkája sírja el felettük a halotti éneket. De a könnyek itthon folynak, a szivek itthon véreznek érettük. Elmúlásuk idehaza fáj s amikor a korán lefüggönyzött kicsiny ablak mögött nem száll a jőltevő álom szemünkre, ébren-alva, meg-megemle- getjük a velük töltött boldog időket. Udvarunknak hány meg hány röge, mintha csak róluk beszélne, templomunknak, hány, meg hány helye mintha csak hívogatná őket I... A szülői szív fájdalma most megvan fosztva még attól a vigasztaló gondolattól is, hogy a szülőföld hantjai alatt gyermekével együtt aludhassa örök álmát; a gyermeki és testvéri sziveknek nem adatik meg még az a jóleső érzés sem, hogy a temetőbe szarándokolva a sirhalmon nyíló virágok gondos ápolgatása és szeretete által fejezze ki soha el nem múló emlékezését hallottal iránt. Jaj de sok gondolat, jaj de sok sóhaj száll el most oda a galicziai, wolhyniai mezőkre, a doberdoi fen- sikra, — meg Isten tudja csak hova! — Jaj de sok millió, meg millió szívben fogamzik meg most a kérdés, melyre hasztalan vár feleletet: merre fekszik, hol van?. . . Én azonban azt hiszem, hogy ismeretlen helyen porladozó, szeretteinket nem ragadta el tőlünk az Ur úgy, hogy emléküket maradandóvá, nevüket feledhetetlenné tenni képesek ne lennénk. Ha csupán csak magunkba zárva őrizzük emléküket, az emlék velünk együtt sírba száll. A szülői, hitvesi és gyermeki szivek porladásá- val megsemmisül az ö nevük is s emlékükre a feledés homálya borúi. A fényes márvány emlék előbb utóbb a wolhyniai mezőn állított nyirfakereszt sorsában osztozik. Ám ha az örökkévaló Isten templomába lépve szivünk nemes áldozatkészségre melegszik fel s szeretteink nevét őrző alapitvány- nyal emlékezünk meg fájdalmunkban is az Isten jóságáról, úgy legyünk róla meggyőződve, hogy a legnemesebb módon kifejezett igaz istenfélelmünk bizonyítása mellett élőkké tettük halottainknak emlékét, kiknek neve emlegetne lesz mindenkor. Istenre irányult gondolataink és érzéseink jóraösztönző ereje mellett, ezen egyedül helyes felfogás általánossá válásának és megszilárdulásának tudom be az elhunytak emlékének őrzésére főként most a háború alatt tett azon nemes alapítványokat, melyek által egyházunk tagjai vallásos érzelmeiknek, hitüknek és egyházszeretetük- nek oly tiszteletreméltó bizonyságát adták. Épen azért örömmel jegyzem ide egy édes apának nyilatkozatát, aki mikor egyetlen fiának elvesztése után tiszteletreméltó áldozatkészséggel alapítványai örökítette meg gyüle1517 — 1917.----- ■ ==ri'.aaTirS'j---------------L u t h e r. 3. Reformáció és politikai harc. Irta: Németh Károly. V. Károly császárról mondják, hogy birodalmában sohasem nyugodott le a nap. A pápa nem ok nélkül féltette tőle hatalmát. A német birodalmi rendekkel együtt jobb szerette volna Bölcs Frigyest látni a császári trónon. Csakhogy Frigyes nagyapja a a német nép későbbi történetére végzetesen kiható hibával két fia között megosztotta tartományait, s ezzel az akkoriban a Hohenzollerneket messze túlszárnyaló hatalmú család annyira meggyengült, hogy Frigyes nem érzett magában erőt a korona viselésére. Igaza volt. Miksa császár idején (1493—1519) a császári hatalom és tekintély a legalacsonyabb színvonalon sülyedt, Égyfelől a pápával, másfelől a birodalmi fejedelmekkel és hercegekkel szemben nem tudott érvényesülni. Bölcs Frigyes sem változtathatott volna a helyzeten. Talán Habsburg Károlynak sikerül. Az akarat megvolt benne. Látszólag az erő is. Spanyolország, Németalföld, Nápoly, Szicília, Szardínia, Burgund, Ausztria, Stájer Krajna, Karintia, Tirol, Würtenberg és az amerikai gyarmatok ura talán megtöri a német rendeket és a franciákkal szövetkezett pápát s feltámasztja sírjából a nyugati keresztyén császárságot! Itt van mindenekelőt a wittenbergi barát ügye. A császár szemében nem vallási, avagy nemzeti kérdés, tisztára politikai feladat. Az uj császár nem német, hanem spanyol, vagy inkább és mindenek felett Habsburg. A vallási mozgalmat fel lehet használni a pápa sakkban tartására, de a Luthert nyíltan vagy titokban támogató fejedelmeket és városokat, a népet sem szabad elkaparni. Leggazdagabb és legműveltebb tartománya, Németalföld felől közeledik a német birodalomhoz. Vele van a pápa követe, Aleander. Löwenben Luther könyveit máglyán égetik el a belgák. Áchenban királyá koronázzák Károlyt. 1917. augusztus 26. kezetünkben fiának emlékét, igy szólt hozzám: Isten akaratát látom a reánk szakadt megpróbáltatásban. Megnyugszom benne. Fiam meghalt; sohasem látjuk többé ez életben, de itt a mi gyülekezetünkben tudom, hogy élni fog, mert nevét nem felejtik el. Igaza volt! így válik a mi múló emberi életünk örökké fénylő «élő kővé», mely soha el nem porlik s amely kedves Isten előtt a Jézus Krisztus által s az ilyen cselekedet nyugtatja meg leginkább bánatos lelkünket is, mert tudjuk hogy nem oly emléket állítottunk, melyen csak ideig-óráig tündöklik a nap, hanem mi magunk járultunk hozzá Isten örök dicsőségének ragyogásához nemes példánknak egy igénytelen sugarával »Mert mi tudjuk, hogy ha e mi földi sátorházunk elbomol épületünk van Istennél, nem kézzel csinált örökkévaló házunk a ményben«. * * * Ehhez a cikkhez a szerkesztőség részé- ről azt az óhajtást csatoljuk, bár minél többen szívlelnék meg a benne foglaltakat. Több egyházban már szokássá is vált, hogy a halottak emlékét nem drága kövekkel őriztetik ideig-óráig, hanem alapítványokkal teszik feledhetetlenné és áldottá, amivel egyúttal hozzájárulnak egyházuk jövőjének biztosításához. Kölnben már Bölcs Frigyes is tanácskozik vele, s rábeszéli, hogy Luther ügyében a német birodalmi rendek döntsenek, ne pedig a trieri érsek. Wormsban együtt van a birodalmi gyűlés. Aleander a rendek előtt ham- vazó szerdán hatalmas beszédet tart, melyben kívánja, hogy a Luther Mártonra 1521. január 3-án kimondott átkot hajtsa végre, s az eretnekeket irtsa ki a császár. Ez is most azt kívánja, hogy Luther könyveit égessék meg, s a makacs eretneket vessék tömlöcbe. Bölcs Frigyes felemeli tiltakozó szavát, s elhatározzák, hogy Luther birodalmi kísérettel Wormsba idéztetik. A pápa vesztett, a birodalom maga akar határozni, nem hajtja végre az egyházi átkot. Luther 1521. április 2-án indult el kocsin Wittenbergából Wormsba. Lelke vidám és nyogodt. »Ha akörra tüzet raknak is, hogy Wittenberg és Worms között az egeket nyaldossa,« mégis elmegy. Útja diadalmenet. Erfurtban annyi nép hallgatja templomi prédikációját, hogy a karzatok re- csegnek-ropognak. Arcképeit árulják feje fölött a Szentlélek galambjával,
