Harangszó, 1917

1917-08-26 / 23. szám

Vili. évfolyam.

1917. augusztus 26.

23. szám.

VALLÁSOS NÉPLAP.

Felelős szerkesztő és kiadó Szalay Mihály gyékényesi ev. leik.

Társszerkesztők: Ozipott Qéza, Németh Károly és Zongor Béla ev. lelkészek.

Előfizetési ára 36 számra közvetlen küldéssel 3 K 60 t, csoportos küldéssel 3 K. Kéziratok QYÉKÉNYE8*re (8omogy megye), előfizetési dijak a HARANGSZÓ kiadóhivatalának KÖRMEND-re, reklamációk 8ZENTGOTTHÁRD-ra küldendők. Előfizetést elfogad minden ev. lelkész és tanító.

TARTALOM: Payr Sándor: A szerzetes és hű barátja. (Vers.) — Nagy István: Porlandó kő — örök emlék. — Németh Károly: Luther.— Kiss Samu: Apróságok. — Részlet a staniszlaui csatából. — Ferke Ágost: Tábori levél.,— A világháború eseményei. — Ország-Világ. — A szerkesztő postája.

szerzetes és hü barátja.

Egy elfeledett német költő verse.

Elhagyottan áll, kihalt már Ágostonnak ős zárdája,

Csak Bertalan a vén páter,

Él még benne egymagába’,

Gyász és bánat nyomja lelkét, Ámde kinek panaszolja,

Némák ottlenn a halottak,

Mély csend borul a sírboltra.

Csak egy régi hü barátja, —

Ez az egy, ki még megmaradt Ennél keres vigasztalást,

Ehhez búsan ellátogat.

Rendesen úgy éjféltájban Indul, midőn imádságra Hívja őt a zárdaharang És a szerzet rendszabálya.

Hosszú csendes folyosókon Egymagában ballag oda,

S a templomban ott várja öt Hű barátja: — az orgona.

Szótlan leül, a sípokból Hangokat csal művész kézzel,

S hű barátja szent összhangban Zengedez a szerzetessel.

Ámde ez más melódia,

Mint ami a zárdákban zúg,

Mária s a szentek dalát E zenében már nem halljuk.

{

ézust zengő énekszó ez, lit, szeretet szent himnusa, Mennyegzői s harci dal, mit Hithősöknek zeng kórusa.

Olasz földre német lovag Hozta az uj szent éneket,

Mély sebbel jött s a szerzetes Hü karjában kiszenvedett.

Páncélinge alattt hordott

Egy kis könyvet, mely véres volt,

Rá még bucsucsókot lehelt,

És nyugodtan aztán megholt.

Ének volt a könyvben, melyet Márton testvér lelkesedten Zengett egykor fent a várban Kóburgban és Wittenbergben.

Halld, mint zúg most az orgona, A mély sipok mennydörögnek: „Erős vár a mi Istenünk 1“ — Mintegy lába kél a földnek.

Megzörrennek az ablakok És megrendül a boltozat,

Az ős falak megriadtan Verik vissza e hangokat.

Új ének s új szellemvilág,

Rezeg át a páter szivén,

Szeme kigyúl nagy érzéstől S lelkében megifjul a vén . . .

Ám egyszer, hogy barátjával így tarsalgott éjféltájba’,

Teste megtört s dalok szárnyán Lelke felszállt mennyországba.

Keze a hangszeren pihent,

Szemét égre szegezé fel, így zengte: „Uram, szolgádat Most bocsásd el békességgel.“

Száld a hang az oltár felé Lágyan, halkan, elhalóan,

Miként szelid estharangszó . . , És most csend van a templomban.

Ford. PAYR SÁNDOR.

Porlandó kó — örök emlék.

Irta: Nagy István.

A háború öldöklő zivatara végig zúgott a világon s még ma is tépi- zúzza mindazt, ami csak kedves, féltett volt előttünk. A világ minden táján százával, ezrével emelkednek a sir- halmok, mint a magyar vitézségnek, hősiességnek, de az élet múlandóságának is beszédes hirdetői. A legtöbbje jeltelen és besüppedt már csak némelyiknek jut a bajtársak kegyeletéből egy-egy igénytelen nyirfakereszt, s az is csak addig, mig egy-két tavasz el nem suhan felette. Idegen föld hantja takarja be szeretteink testét, idegen