Harangszó, 1917
1917-06-03 / 17. szám
1917. június 3 HARANOSZO. 131. bizonyára nem csak ideiglenes áldás háramlanék ebből bőven reá, hanem, f mint Krisztus mondja, a hamis mam- monnal itt e földön barátokat is szeretnénk magunknak, akik az örök életben mellettünk és javunkra tennének bizonyságot. ______________________ .. ...----------- —---------------------• f “------------------------------------Á rva libák. Ez a címe Csite Károly Pünkösdre megjelent kötetének, amelyben háborús vonatkozású elbeszéléseit gyűjtötte össze. Amint az Ízléses, csinos kiállítású kötet elbeszéléseit sorra elolvastam, egyre erősebb lett az az érzésem : ez a mi elbeszélőnk. Nem mivel lapunkba gyakran ir, nem is úgy értem, hogy lapunk elbeszélője, hanem protestáns elbeszélő, ami nálunk manapság nem igen akad. Protestáns vallásit íróink, akik igazán Íróknak nevezhetők többnyire hűtlen fiai egyházunknak és árulói mindannak, ami keresztyén névre tarthat számot. Hitetlen, erkölcstelen könyvvásárló és olvasóközönség ád nekik kenyeret, hát annak szája ize szerint a tisztább, emelkedettebb gondolkodás és életfelfogás helyett a minél , alacsonyabb vágyakat és minél tisz- tátlanabb erkölcstelenséget állítják olvasóik elé, mert könyveik csak igy számíthatnak nagy elterjedésre. Protestáns olvasó és könyvvevő közönségünk nincs, mert híveink többnyire falusi emberek, akik több szellemi táplálékra ma még 50 — 100 ezernyi vagyonból sem igen kerül évenként egy-két korona, tehát protestáns Írónak lenni, amint mondani szokás, nem fizeti ki magát. Pedig milyen nagy kár, hogy protestánsnak született Íróink kénytelenek tollúkat más, ránk nézve veszedelmes, keresztyénellenes szolgálatba szegődtetni. Annál inkább meg kell becsülnünk az ilyen irót, mint Csite, aki anélkül, hogy egyházi hivatalt viselne, vallásos, protestáns szellemet tud önteni elbeszéléseibe, de azért elbeszélései nem válnak száraz okoskodásokká, hanem mindig könnyed, biztos kézzel szőtt, fordulatos, érdekes történetek maradnak. Nála azon a levegőn érzik a protestáns életfelfogás, amely egyszerű embereit körül veszi. Ez a kötet egyik lapján csendes mosolyra, a másikon meleg ellágyulásra indít, de egyúttal csöndes megnyugvást és melegebb tisztultabb érzést is önt szivünkbe. Protestáns népünknek, gyermekeinknek ifjúságunknak, az iskolai könyvtáraknak a kötetet a legjobb lélekkel ajánlom. Ára: 2 kor. Megrendelhető a szerzőnél Körmenden, de rendelést elfogad lapunk kiadóhivatala is. Mennyei zálog.*) irta: Csite Károly. 1. Hat kicsi gyermekkéz segített Takács Gábornak a csizmatalpalásnál. Körülállták az apróságok s mindany- nyian nyújtották neki a talpaláshoz szükséges faszeget: — Tessék, édesapám, ezt verje bele I . . Tőlem vegye el a szeget 1. .. Én tőlem vegye el, ne csak mindig Mariskától! versengtek a kicsinyek. A panaszolt Mariska még csak két évet látott a boldog földi világból s a legnagyobbik gyermek sem múlt még nyolcéves. Sok volt a segítő kéz, tehát annál később végzett a csizmadiamesterségben kontárkodó Takács Gábor (most ugyan szabadságolt hős honvéd) a saját öreg, édesanyja csizmájának a talpalásával, pedig a kis hadnagy ura, Boldog Pál jegyző űr legkisebb fia, már átüzent hozzá, hogy készüljön az útra, egy óra múlva indulnak. — Tessék, édes jó anyám, viselje egészséggel a csizmáját. Üzenje meg, majd ha elvásik ismét a talpa ; felülök akkor egy jó muszka paripára, hazavágtatok rajta: megtalpalom újra, — nyújtotta át Gábor tréfálkozva a kijavított és megtalpalt csizmát görnyedt testű, ráncos képű, folyton siránkozó édesanyjának. — Ne tréfálj, fiam, mikor újra ilyen szomorú útra mégy! Ki tudja, hazakerülsz-e mégegyszer ? !. . . Elég borzasztó dolog, hogy nem volt még elég a borzasztó gyilkos háborúból, menned kell ismét, holott egyszer már meg is sebesültél.. .. — Dejszen, jó anyám, nem is szeretném, ha az áldomásban nem vehetnék részt. Egyet-kettőt szétütünk még az ellenség közt, aztán már csak az áldomás van hátra.. . . Öltözéshez fogott aztán Gábor, pár perc múlva elkészült azzal is, akárcsak a kaszárnyában lett volna. A vacsora is épp oly gyorsan esett meg. — No most, kis vitézeim, honfiak, honleányok, sorakozzatok, búcsúzunk! — szólt útra készen az aprósághoz. A gyermekek szőkéivé ugrottak elő, sorba álltak, orgonasipok szerint. — Isten veled, kisanyám! — állt meg Gábor feszesen szalutálva az *) Mutató a szerzőnek most megjelent „Árva libák“ c. müvéből. K elsőszülött leánykája, a kis Juliska előtt s keményen megparolázott vele. — Vigyáz a kis Mariskára, Jancsira és a többi testvéreidre, amikor édesanyád munkával lesz elfoglalva. Szóval mindenben légy édesanyád segítségére 1 Juliska után Jóska következett: — Te őrized, fiam, a marhákat a legelőn, ha majd kimaradtok az iskolából. De aztán hiba ne essék; szemed mindig rajtuk legyen, tilosba ne engedd őket, de ütni bántani sem szabad az istenadta jószágokat... — Te pedig, kis Ágneskám, a libákat őrizzed. Benned éppen igen bízom, mert igen jó kis lány vagy. . . A három kisebbel aztán csak a búcsuzkodás történt meg, nem kaptak külön megbízást. — Hát én mit csináljak, édesapám ? — kérdezte a négy és fél éves Peti. — Te pedig, édes fiacskám, meglesed Gyurkával és Mariskával, mikor süt édesanyád jó túrós rétest? Kiállótok akkor a kertek alá s nagyot kiáltotok »Jöjjön haza édesapám, túrós rétest eszünk!« Én akkor rögvest hazavágtatok egy tüzes paripán... A könnyes szemeken megcsillant pár másodpercre a mosoly fénye. Épp a legjobbkor, inert letelt az idő, megindult az öreg honvéd batyujával a kis hadnagy urához, a fölszegi részen levő jegyzői portára. Követte, versenyt sirva, az egész familia. A legkisebb gyermeket karján vitte az édesanya. Búcsúzott már a kis, leányos arcú hadnagy is (pár hóval azelőtt került ki a katonai akadémiából) a szülőitől, indultak kifelé az utrakész kocsihoz, mely a városi állomásra viszi őket, honnét pedig tovább-tovább, a halálmezejére vezet utjok. Takács Gábor előtt ismerős az út és a véres megállóhely: részt vett már a titáni küzdelemben. A kis csillogó szemű hadnagy úr azonban most indul először arra a szörnyű útra, honnét sokaknak nincs visszatérésük. Vájjon neki lesz-e? — Gábor, édes jó Gábor, vigyázzon a fiamra! súgja a halvány, szelíd arcú, ősz jegyzőné esdekelve, aggódó, rettegő szívvel a viharedzett hősnek s megszorítja kérges kezét. — Ügyes, tapasztalt ember kigyelmed, helyén van a szive lelke. Azért tanácsoltuk fiunknak, hogy kigyelme- det válassza magához tisztiszolgának. — Ne búsuljon, tekintetes asszony, nem lesz semmi baja az én kis gazdámnak. Mellette leszek, őrködök fölötte.
