Harangszó, 1917

1917-06-03 / 17. szám

130

Reánk nézve ez keserves kényszerűség volt. Önvédelem eleitől fogva s önvédelem ma is. Igaz, hogy látszólag mi kezdtük. De nyomatékosan hangoztatjuk, hogy csak látszólag. Mert a kezdeményezés felelőssége azokat terheli, akik okot adtak a vérontásra. Már pedig mi okot nem adtunk. Mi felfalni nem akartunk senkit. De viszont azt sem engedhetjük, hogy minket felfaljanak. Mivel pedig az ellenfél ettől a szándéktól el nem állott, nem maradt számunkra más megoldás, mint a fegyver erejére bízni a döntést. A mi háborúnk tehát, mint önvédelmi háború, föltétlenül jogos. Mindenki tehát, akit a kötelesség a zászló alá szólít, jó lelkiismerettel teljesítheti tisztét. Sajnálni sajnálhatjuk ugyan és bizonyára sajnáljuk is, hogy igy fordult a dolog, de nem tehettünk máskép. Mind a inellett ne gondoljuk azt, hogy minket felelősség nem terhel. Sok olyan mozzanat volt nemzeti és állami életünkben, amely a támadókat bátorította s igy közvetve a háború kitörését elősegítette. Ezen tény előtt szemet hunyni nem szabad. Jaj volna nekünk, ha ama farizeussal dicsekedve mondanánk: „Isten, hálákat adok néked, hogy nem vagyok olyan, mint egyéb emberek! Lássuk be és érezzük át, hogy tiszták nem vagyunk mi sem, de másrészt legyünk meggyőződve arról, hogy küzdelmünk igazságos és jogos. Ezt a meggyőződést lebecsülni nem szabad. Hatalmas tényező ez a küzdelemben, ilyennek bizonyult eddig, ilyennek bizonyul ezután is. A jó lelkisme- ret megacélozza a kart, fokozza a kitartást, táplálja a győzelembe vetett reménységet, amely csorbítatlanul meg van bennünk mindannak ellenére, amit eddig szenvedtünk, tapasztaltunk és átéltünk.

Megvan bennünk a győzelembe vetett reménység — de' kérdés, vájjon jogosult-e ez a reménység, lehet-e, szabad-e abban bíznunk, hogy ügyünk nem csak el nem bukik, hanem diadalmaskodik s mire alapítjuk ezt a bizodalmát?

Bizodalmunk alapja mindenekelőtt az a tudat, amelyre épen most utaltunk: ügyünk igazságos. Igazság érzetünk megköveteli, hogy az álnokság megszégyenüljön és hogy az igazság, a tiprott igazság, a porból fölkelve, elfoglalja trónját. Ügyünk igazsága azonban a győ- i zelmi reménynek nem elegendő s I

HARANGSZÖ.

nem is biztos alapja. A történelem tanúsága nagyjában ugyan azt mutatja, hogy a kapzsi kufárok serege többnyire vereséget szenvedett s ezzel szemben ritkán esett meg, hogy a jogosan védekezők maradtak alul a küzdelemben. De ha ritkán fordult is ez elő, mégis csak megtörtént. Balgaság volna tehát, ha pusztán ügyünk igazságára támaszkodnánk s erre alapítanánk a győzelmi reménységet. Reménységünknek igazi alapja nem lehet, de ne is legyen más, mint az Urnák irgalma s kegyelme. Ne feledjük, hogy mint mindennek, a hadi szerencsének is, az élő Isten az intézője. O adhat egyedül diadalt. Aki nem ő benne, hanem más valamiben bízik: akár a jogban, akár az igazságban, akár a férfiak erejében, akár a fegyver és a felkészültség tökéletességében, az tulajdonképen Istent kisértő s nem lehetetlen, hogy épen ezáltal az Urat arra ingerli, hogy tőlünk elforduljon és ellenségeink hatalmába adjon. A helyes álláspont tehát az, amelyet Luther jelöl ki, amikor azt mondja: „Ha bizonyos vagy is arról, hogy szükségből hadakozol, mégis Istent kell félned és szem előtt tartanod. Nem szabad azt gondolnod kényszerítve vagyok, tehát jó okom van a harcoláshoz. Ha erre építesz, nincsen igazad. Az ugyan igaz, hogy védekezésed jogos, ámde azért nincsen még elpecsételve, hogy győzni is fogsz. Sőt épen ez az elbizakodottság lehet oka annak, hogy vereség ér, mivel Isten a kevélységet nem hisz. Az igenis tetszik neki, hogy se embertől, se ördögtől ne féljünk, hogy bátrak és szívósak legyünk, ha reánk törnek s ok nélkül támadnak. De hogy ez már győzelmi zálog volna, mintha nji vihetnénk véghez a dolgot, arról szó sem lehet. Isten azt akarja, hogy őt féljük és szivünk szerint azt valljuk: Édes Uram és Istenem, té látod, hogy hadakoznom kell, jóllehet szívesen mellőzném. Ámde az igazságos ügyre semmit nem építek, hanem csak a te kegyelmedre és irgalmasságodra. Hisz tudom jól, hogy ha igazamban bíznék s bizakodnék, hogy akkor méltán veszni hagynál, épen mivel igazamra támaszkodnék s nem egyesegyediil a te jóvoltodra. A dolog tehát igy áll: a harcos, igaz ügyért küzd, egyrészt bátor,

I másrészt azonban alázatos. Isten I előtt alázatos s reá hagyja magát

1917. junius 3.

és ügyét egyaránt, az emberekkel szemben azonban bátor, szilaj és rettenthetetlen.“ Az ilyen lelkűiét, és csak ez, lehet alapja a győzelmi reménynek. Ahol ez a lelkűiét megvan, ott a győzelemben bízni lehet és szabad. Nem a küzdők hősiességétől, nem is a vezérek bölcsességétől várjuk tehát a diadalt, hanem az Urnák kegyelmétől. Tagadhatatlan, hogy a vezérek rátermettsége, a harcosok bátorsága és kitartása, valamint a harci eszközök kiválósága is fontos tényező. Ámde a diadalt még sem ezek biztosítják, hanem az Urnák hozzánk lehajló jóvolta. Hiszen a fényes elme, mely a gépeket készíti, a hűség, mely minden helyzetben kitart és helyt áll, a hősiesség, mely az élettel sem gondol, mindez szintén nem egyéb, mint isteni adomány. Méltó tehát, hogy Benne, csak ő Benne bizzunk, méltó, hogy Tőle várjuk a diadalt.

Gazdag kalászok.

— Idézetek. Jellemzések. —

Luther az alamizsnaadásról. Ne feledjük el a szegény elhagyatottakat, segítsünk szívesen rajtuk és támogassuk őket, ne csupán közönséges alamizsnával, hogy valakinek egy fillért, garast, vagy forintot adunk, hanem tehetségünk szerint és amint a szükség kívánja. Az ilyen segítséggel mindenkor tartozunk a szegényeknek. De van még más alamizsna is, amely- lyel kiki felebarátját állásában és hivatalában segítheti s neki mindennap és minden órában segítségére lehet, midőn t. i. kereskedését, mesterségét és iparát kiki úgy folytatja, hogy senkitől többet, mint ami jogos, nem követel, senkit hamis áruval meg nem csal, szerény nyereséggel beéri és másnak követelését az utolsó fillérig pontosan megfizeti. Igaz mértéket és súlyt használ és sem a vevés- ben sem az eladásban más megkárosításával a maga hasznát nem keresi. Mert szemünk előtt látjuk a közforgalomban a hűtlenséget. Aki azonban becsületesen jár el, ha nem ingyen ád is, hanem némi hasznot magának, az alamizsnát osztogat, mig ellenben azok, akik jogtalanul nyerészkedni akarnak és csak a maguk hasznát hajszolják, más zsebéből lopják ki a pénzt. így tehetné kiki a maga foglalkozását, akár jelentékeny,, akár jelentéktelen legyen az valódi, Istennek tetsző alamizsnálkodássá és