Harangszó, 1917
1917-04-20 / 16. szám
124 HAKANOSZO 1917. május 20. lami után fájt a Miska szive, mástól várta ő az őszi nap örömét. Egy pár klumpáért (facipőért) fájt mindössze a szive, amióta lábát futásra emelni bírja. Mert a cipő — olyan silány, prózai portéka. Nem kopog igazán, nehéz felhúzni, nehéz levetni, nem lehet benne igazában csúszkálni! Ellenben a klumpa & lábbelik ideálja Miska szemében. A klumpát szép sárgás-barnás bükkfából készítik. Egy darab fából készül az egész. Nem vásik el a talpa, minden vihart kiáll, ami gazdája lábán érheti. Pajtásai közül néhánynak volt már klumpája, abban jártak iskolába. Ezek a fiuk az iskola ajtajában letették a klumpát és jó meleg gyapjú harisnyájukban mentek be az iskolába. Milyen boldogság is lehet az! Csak ő nem vetheti le cipőjét, csak az ő lába mozgását veszi észre a tanító ur! Eddig már minden képzelhető fórumot megjárt klumpa szerzés irányában. Szinte csuda, hogy nem sikerült neki. Volt apai, anyai nagyapja, nagyanyja. Ezek szinte lesték, hogy mivel kedveskedhessenek a kedves — bár kissé vásott — unokának. De mikor Miska a klumpával előállott, mindjárt bezárult a megértésre kész szerető szivük. Nevettek is, boszusak is voltak a gyerek folytonos unszolása miatt. Meggyőzni igyekeztek, hogy a klumpa nem neki való. Kapcás németek viselik csupán, magyarember ilyesmit a lábára nem húz ! Töri a lábat, mert nem hajlik. Elbukik benne, aki szeles, Miskára hát a klumpaviselés egyértelmű lenne az örökös eleséssel, orrbezuzással. Az édesapa meg épen indulatba jött, ahányszor csak a klumpaügy szóba került. Ő készíti a vidék leg- szebb-legjobb lábbelit, a fia meg klumpában járjon ! Micsoda szégyen lenne ez az ő műhelyére nézve. De Miska nem tágított. Egyik nagyapától a másikhoz, egyik nagyanyától a másikhoz járt Semmi egyebet nem kívánt, csak klumpát. Végre is győzni kellett ennek a nagy akaratnak. Egyik nagyapja megígérte neki, hogy a levelesi vásáron kiválaszthatja a legeslegszebb klumpát. Hogy ne várta volna hát Miska j szivrepesre ezt a napot! Az ő kitar- j tásának a jutalmát hozza meg ez. Az édesapa kivételével elment az egész család a nevezetes eseményhez. Mikor az ormótlan, kemény jószágokat sorbarakva látta a családi tanács, ismét le akarták beszélni a fiút. Egyik öregapja sarkantyus csizmát, a másik kis csacsit szép kocsival Ígért neki, ha lemond a klumpáról. Mindhiába! Miska felvett egy párt, le se tette többé azokat Másnap reggel senki se zuhogott olyan boldog arccal az iskola felé, mint Miska az uj alkotmányban. Azt hitte mindenki az ő facipöjét nézi. Egy fejjel magasabbnak érezte magát, mint előbb. Az iskolaajtóban szépen egymás mellé rakta őket mielőtt bement. Csak azt sajnálta, hogy ott künn kellett hagynia őket, hogy tanítás alatt is azokkal nem foglalkozhatott. De a derűre csakhamar jött az első ború ! Valamelyik későbben jött társa olyan figyelmetlen —- lehetne mondani goromba volt az ő klumpájával szemben, hogy a saját sáros, régi klumpáit reárakta a Miskáéra, a va- donat újakra. Mi több, az egyiket a nyitott folyosóról letaszította az udvarra Ez már boszut kívánt. A versenyző facipők gazdái klumpáikat kezükben tartva, azokkal verekedve intézték el a kérdést. A vége az lett, kogy ebédre mindegyik ott maradt büntetésül az iskolában. Csakhogy a baj nem jár egyedül. Egyik napon Miska a falu végén levő réten játszott pajtásaival A rét melletti utón üres kocsik mentek. Nagy volt a sár, de azért úgy lassan futtattak. Amint az üres kocsikat megpillantották a mi gyerekeink: utána! futni kezdtek. Mindegyik egy-egy kocsi saroglyájába kapaszkodott. Miska talán a második kocsihoz jutott. Amint már javában elhelyezkedett a saroglya alatt, a kocsis ostorával visszavágott. Bizony az ostor Miska fejét érte. Ijedten leugrott, hogy fusson, de az egyik klumpa ugrás közben benneragadt a sárban Dehogy hagyta volna ő a klumpát, hiszen eltipornák a többi kocsik. Ari a nem is gondolt, hogy magát is eltiporhatják. Amint ő klumpáját akarta kikapni a sárból a közvetlen utána jövő kocsi lovai az ut közepén ugráló fiútól megvadulva megugrottak, Miskát elütötték a klumpával együtt. A megvadult lovak messze jártak mikor a halálra rémült Miskát társai kisegítették a sárból. A sáron, ijedtségen kivü! egyéb baja nem esett, szerencsésen elmaradt a lovak és kerekek között. Otthon azért ágyba fektették a megmentett klumpában nyakig sárosán hazakullogó fiút. Szólni se mert, mikor édesanyja fogta a klumpákat és a kályha ajtó tüzébe dobta. Szomorúságot hoztak Miskára a nehezen várt jószágok. Így esett meg, hogy első klumpái életében az utolsók is voltak. Levelek a harctérről. — írója önként akart jelentkezni katonának, de szülei nem egyeztek bele, majd hogy soraid került és bevált, kiképzése után a legelső menetszázadba vetette fel magát. Ezt a levelet Kemenesmagasiban lakó szüleihez irta. — Kedves Szüleim ! Minden levelükben azt írják, hogy sokat aggódnak értem, többszörösen érzik a szenvedést, nélkülözést, fáradságot, amit nekem kell eltűrnöm. Örök izgalom és nyugtalanság az életük, pedig nagyon rosszul teszik, ha annyit nyugtalankodnak. Ha belátnának a lelkem- be, ha azt éreznék, amit én érzek, tudom, belenyugodnának az Isten akaratába. Hiszen nem mondom, hogy én is nem vágyódom haza. Legszebb álmaimat otthonról álmodom, ha egy órára lepihenhetünk valami bokor tövében, vagy a lövészárok fenekén. Mégis belenyugszom a tábori élet küzdelmeibe; mikor esténként néha elhallgat az ágyuk dörgése, a srapnellek süvitése és a puskák ropogása, a rajvonalban ösz- szeülünk és beszélgetünk. Fölöttünk a jó Isten gyönyörű sátora: a csillagos ég, körülöttünk a suttogó bokrok, virágok Feltámadnak lelkünk előtt a hősök, akik e hazát megszerezték és megtartották. Higyjék el, kedves Szüleim, valami csudálatos érzés, valami szenf büszkeség tölti el szivemet, amint magam elé képzelem a magyar történelem legnagyobb hőseinek a homályából kibontakozó alakját. Ilyenkor nem érzem a fáradságot; elfelejtem, hogy ma nem kaphattunk meleg ételt, hogy az éjszaka hideg lehellete megdermeszti tagjaimat. Elgondolom, hogy édes hazánk sorsa műtőiünk függ és ez kiemel a mindennapi emberek sorából. A szenvedéseket, a nélkülözéseket megédesíti a hazaszeretet. Ha mi türünk, annál jobb lesz édes hazánk sorsa. Férfiasságom ösztökéje hajt előre, meg kell mutatnom, hogy magyar vagyok, hadd lássa az egész világ, hogy kik vagyunk. Ha az utóbbi időben elfelejtették a nemzetek a magyar nevet tisztelni, most ismét meg kell tanul- niok. Kilépünk a világtörténelem porondjára, mint Toldi Miklós, mikor a magyar címert gyalázat fenyegette és megrázzuk öklünket és bele kiáltjuk a nemzetek szörnyű tusájába: mi is itt vagyunk, akik egy ezredéven át Európa bástyájaként feszitettük ki mellünket Kelet minden hatalmassá-
