Harangszó, 1917

1917-04-20 / 16. szám

Vili. évfolyam. 1917. május 20. 16. szám.

Előfizetési ára 36 számra közvetlen küldéssel 3 K 60 r, csoportos küldéssel 3 K. Kéziratok GYÉKÉNYES-re (Somogy megye), előfizetési dijak a HARANGSZÓ kiadóhivatalának KÖRMEND-re, reklamációk SZENTGOTTHÁRD-ra küldendők. Előfizetést elfogad minden ev. lelkénz és tanító.

TARTALOM: Horváth Sándor: Az én vágyam (Vers.) — Szalay Mihály: Az iskolák. — Gazdag kalászok. — A hosszú életről. — Fábián Imre: Miska első és utolsó klumpája. (Elbeszélés.) — Levelek a harctérről — Vándor: Gondolj a honvédekre. (Vers.) ' — Pünkösdi üzenet. — A világháború eseményei. — Ország-Világ. — A Harangszó perselye.

kerülnek s azok keresztül gázolnak rajtuk.

De minek megyünk olyan messze, a régi időkbe és más világrészekre ? Nem látjuk-e napról-napra, hogy a tudatlanabb emberek mindenütt háttérbe szorulnak és elvesznek a tömegben hatás nélkül névtelenül. Lehetnek testileg még olyan erősek, mégsem léphetnek elő a katonaságnál. Dolgozhatnak még ölyan verejtékezve, aratógazdákká sem tudnak a többiek közül kiemelkedni. Akár- hová menjenek, nem kapják meg azt az állást és tiszteletet, amit tanultabb társaik elnyernek.

Vagy nem látjuk-e, hogy ahol egy községben együtt laknak katholikusok és protestánsok, a vagyonnak is, a vezetésnek is nagyobb része rendesen a protestánsok kezében van, mig amazok nagyrészt a szegények és jelentéktelen emberek sorában vesznek el, mivel ők a múltban nem törődtek annyit gyermekeik iskoláztatásával. Azt is láthatja minden nyitott szemű ember, hogy az északi protestáns országok: Németország, Angolország, Svéd és Norvégország mostohább földjükön is sokkal gazdagabAz én vágyam.

— Egyik svájci kórházban. —

Tapasszal miíter, mindén élni nagy • beidül a meze, nyílik a oiráq; Ablakéin átáll kis fecske csicserg: Ilyenkor aljám ne haljak én meg.

fia a kis fecske elszállt e lájrél,

A sárgult lenéi lehullt a fákrél: . Akker szélifs el innen, Istenem, fi kíné parancsod készen keretem.

HORVÁTH SÁNDOR.

Az iskolák.

Irta: Szalay Mihály.

Sokszor idézzük ezeket a prófétai szavakat: »Elvész az a nép, amely tudomány nélkül való,« (Hős. IV. 6.) de sokan nem értik és nem érzik át ennek a mondásnak jelentőségét, sőt kételkednek igazságában. Pedig a népek története elég példával bizonyítja, hogy a tudatlan, tanulni nem akaró fajok háttérbe szorulnak, jelentéktelenek, elnyomottak maradnak,

sőt lassanként kivesznek a népek nagy családjából. Hazánkban a honfoglalás előtt igen sok népfaj megfordult, hosszabb rövidebb időre meg is telepedett, de sorra elpusztult, mert nem akart és nem tudott a szomszédos müveit, keresztyén népekkel egy szellemi magasságra emelkedni. Pedig voltak köztük hatalmas, nagy népek, mint a hunok és avarok. Ha Géza fejedelem és István, első királyunk kemény kézzel, sokszor szinte kegyetlenséggel rá nem szorították volna őseinket a keresztyén műveltség elsajátítására és ezzel a nyugati népekhez nem csatolták volna sorsunkat, ez a sok népet eltemető Duna-Tisza-tája nekünk is temetőnkké vált volna. Az lett a megmentőnk, hogy őseink úgyszólván egy csapásra át tudtak alakulni tudatlan vad népből müveit keresztyén nemzetté.

Amerikában, Afrikában ma már senki sem irtja a vad népeket, mégis ahol egyszer európai ember megveti a lábát, szemlátomást pusztulnak és hiába akarják Amerikában megmenteni őket, lassanként eltűnnek a föld színéről. Nem tudnak a haladás szekerére felkapni, hát a kerekei alá