Harangszó, 1917
1917-01-07 / 2. szám
1917. január 7. Elmeséljem ? — El. A felkötött karú kiveszi a szájából a megrágott csutakot: nézdegéli, forgatja, gyúrja, aztán amikor már úgy véli, hogy eleget tett a szemérmes szerénységnek, szépen, csöndesen, meleg, remegő hangon mesélni kezd és ezt meséli: — Van egy biblia Prágának városában, annak is egy kórházában; fekete a kötése, aranyos a szegése, mög van írva benne a mi Urunk Jézus Krisztus minden szenvedése. Arra való ez a biblia, hogy szegény magyar baka idegen kórházba, sebbel a testiben megvigasztalódjék tőle, merhogy igen keserves dolog az Csehországba magyar szó nélkül betegen feküdni. Hát csak fekszik az embör, fekszik, fekszik, oszt a szive megtelik sok keserűséggel, oszt a mikor már úgy tele van, hogy no most mingyár kicsordul, akkor eccör csak aszongya az embör a svesztör- nek : Kedves svesztör, nincs-e valami imádságos könyve, merhogy nagyon megkévántam. — Akkor a svesztör, ámbátor nem tud az magyarul, hanem ezt mégis mögérti, aszongya, hogy van. Akkor kimén a szobáim), térül-fordul, visszagyön, oszt amikor visszagyün, akkor mán hozza is a bibliát. — Azt a híreset? — Azt. Hát akkor az embör olvassa, olvasgatja, oszt a mig olvassa: szép lassan fölenged a sok keserűség, ami a szivén van. Amikor a végire ért, akkor mán nem is fáj semmije, mer ilyen biblia az. Érted? — Értem. Hát aztán ? — Hát aztán a végin van egy fehér lap, arra fekete bötükkel fel van irva, hogy aki elolvasta végig a bibliát, mit csináljon, hogy haza- gyühessen szép Magyarországba. — Ki irta fel ? — A nagyatádi tiszteletes-ur, aki azt a bibliát elküldte a kórháznak. Hát akkor az embör ír neki egy levelet, hogy kedves jó tiszteletes uram, itt fekszem Prágába, idegen kórházba senyvedek, végig elolvastam a bibliát, segéljön haza. Akkor aztán a kis tiszteletes ir fel Pestre a Hazai miniszternek egy rekomendált levelet, hogy a Kovács Ferkó ott fekszik Prágába, küzdött a hazáér, goló van a karjába, oszt a bibliát is végigolvasta, hát helezzék át magyar kórházba, mer megérdemli. — Oszt áthelezik ? — Át.-- Oszt mindegyikér ir? HARANGSZÓ. — Mindegyikér. — Olanér is, aki nem is olvassa végig a bibliát ? — Olan nincs! Mindenki elolvassa. Emmán tisztösség dóga. Nem igaz ? — De igaz. Derék biblia az .. Mögérdemli. Szünet. Egy kis gyerek szalad végig a kavicsos utón, legugol, tép egy csenevész, poros fűszálat, aztán föl- ugrik és tovarobog. Akkor azt mondja a féllábu a felkötött karúnak: — Hát aztán, hogy van tovább ? — Tovább? — feleli ez és eldobja a csutakot. — Tovább nincs. Ez az egész. Most mindketten megint nekitámasztják a hátukat a padnak és ismét fölnéznek az égre. Az égen ezalatt csakugyan tisztulnak a felhők. Amikor már kezd kibontakozni az isteni kékség, megböki a felkötött karú a féllábut: — Látod komám mán repedezik. A féllábu sercent egyet a foga közül és elismerően bólint: — Az ám. . . Jól húzták . . Mingyár kisüt a nap. . . Több szó aztán ezen a délelőttön nem esik köztük . . Villányi Andor. Minden korona, amit a hadiköl- csönre adunk, közelebb hozza a győzelmes békét! A háború követelményei. A háború á monarchia népeinek gyönyörű, lélekemelő harmóniáját dokumentálta. A család fentartóját, a szülő gyermekét ajánlja fel a hazának és épp oly készörömest áldozzuk vagyonunk jelentékeny részét a közös célnak. Az áldozatkészségben igen kevés kivétellel egyenlőek vagyunk s alig akad valaki, aki a haza iránti kötelesség teljesítése alól kivonná magát. Amilyen fenséges ez az általános közösség, amely szivrokonságba egyesíti a legkülönfélébb embereket, épp oly bizonyos, hogy vér- és pénzáldozatainkkal még nem tettünk eleget azoknak a követelményeknek, melyeket a háború reánk ró. A harcmezőn küzdő katona két- ségtelerfül megfelel kötelességének. Ha kell élete árán is. Vitézségével érettünk, polgárokért, kik itthonmaradtunk, a legnagyobb áldozatot hozza. S amennyire a polgárság tehetségében 13 áll, az igyekszik a katonaság dolgát megkönnyíteni. De a haza háború idején ennél többet követel. Nem elég, ha vagyonúnkat áldozzuk. Nem elég, ha felesleges pénzünkből, vagy esetleg nélkülözhető vagyonúnkból derék katonáinknak a legkülönfélébb alakban juttatunk. Gondolnunk kell arra is, hogy nemcsak jelenleg, de később is adhassuk meg nekik a szükséges élelmiszereket, amikből kell, hogy maradjon annyi, hogy sem a katonaság, sem a polgárság szükséget ne szenvedjen. Sajnos, ennek a gondosságnak a hiányát látjuk. Az élelmiszerkészletek részint a katonaság fokozott szükséglete, részint pedig a termelés, egyes cikkek csökkenése miatt jelentékenyen megapadtak s ennek természetes következményeképpen az élelmiszerek árai szokatlanul magasra szöktek. Viszont azonban a fogyasztás mértéke észrevehetően alig csappant meg. Drágább a liszt, drágább a tojás, drágább a szén, de azért mégis vásárolunk belőle annyit, mint amikor olcsó volt. A vételkedvnek a magas árak által meg nem ingatható szilárdsága bizonyos közgazdasági erősségre enged következtetni, de örülni ezen nem lehet. A drága pénzen vásárolt élelmiszer csakúgy elfogy, mint az olcsó. Elfogy, s nem tudjuk majd, hogyan fogjuk pótolni. Nem fogunk vigaszt találhatni abban, hogy a nagy pénzáldozatok dacára még mindig maradt pénzünk, ha érte nem vásárolhatunk ennivalót. A háború parancsszava most: nélkülözzünk ! Az ész is ezt parancsolja. Nélkülözzünk és ne fogyasszunk többet, mint amennyi a lét fentartásához okvetlenül szükséges. Mielőtt a falatot a szánkba tennők, kérdezzük meg önmagunktól, nem nélkülözhetnők-e és nem tehetnők-e el későbbi időre, amikor tán nem fogjuk nélkülözhetni — és, ha most elfogyasztjuk — már nem lesz meg. S csak ha lelkiismeretünk megnyugtat, hogy máskép nem tehetünk, szánjuk el magunkat annak elfogyasztására. Szól ez a szegénysorsuaknak csak úgy, mint a gazdagoknak, kik azt hiszik, hogy híven teljesitik hazafiui, emberbaráti kötelességeiket, ha minél többet adnak katonáinknak és sinlődő embertársaiknak, önmaguk pedig nem térnek el egy lépést se megszokott kerékvágásuktól és élelmezésük bőségét semmiképpen sem mérsékelik. Pedig a mértékletesség egyik legfőbb
