Harangszó, 1917

1917-04-06 / 15. szám

1917. május 6.

HARANQSZO.

115.

az idők folyamán a legszebb és r legerősebb fegyvert, ezt mi ma a reformáció jubileumi esztendejében mindennél jobban érezzük. És ha a nyomda, a könyvek, a sajtó, az újságok eddig is fontos szerepet töltöttek be az állam, az egyház életében, a jövőben még nagyobb szerep vár reájuk.

Értsük meg azért én jó, áldott evangélikus népem az idők intését. Hiszen ma nem a pénzen, nem azon az 50 koronán múlik, hogy lesz-e

evangélikus nyomda, vagy sem, hanem egyedül azon, akarjuk-e komolyan az evangélikus nyomdát? Hiszünk-e a szép terv kivitelében ? Ha igen, úgy itt csakugyan áll az irás szava „minden lehetséges a hívőnek.“

Czipott Géza.

Néhány kérdés.

Irta: Balikó Lajos.

A háború tulajdonképpen Luther szerint összehasonlítható az orvosi műtéttel is. Ha itt valaki csak azt nézi, hogy az orvos vág, fűrészel és éget, akkor persze hogy azt mondja: ez valami borzalmas, ez valami istentelen dolog. De ha tekintetbe vesszük a célt, melyet a műtét szolgál, t. i. az embernek, az életnek a megtartását, akkor el kell ismernünk, hogy az orvos munkája jámbor és istenes cselekedet. Ugyanaz áll a háborúra vonatkozólag is. Nemcsak azt kell itt számitgatni, mennyi élet, mennyi érték, mennyi jó pusztul el, hanem gondolni kell arra is, mennyi marad és mennyi mentetik meg. Hiszen ha a hadsereg a támadó ellenség útját nem állaná, akkor az mint pusztító áradat elözönlené a hazát és' romhalmazzá változtatna mindent, sanyargatná és gyilkolná a gyenge, védtelen nőket, gyermekeket.

Igaz ugyan, hogy a háborúnak az igazságszolgáltatással és az orvosi műtéttel való összehasonlítása sántít. Az igazságszolgáltatás karja csak a bűnösökre sújt le, mig a feddhetetlenek békében élhetnek. S az orvosi beavatkozás is csak a kóros részeket távolítja el, az ép tagokat azonban megkíméli. A háború ellenben nemcsak a gonoszokat sújtja, hanem a jókat is, személyválogatás nélkül letarolja a jámbort és a hitetlent, a bűnöst és az ártatlant. Luther is jól tudja ezt, de azért a háború szükséges és jogosult voltát még sem tagadhatja meg. Az ártatlanok szenvedését természetesen fájlalja, de

azért mégis megérti azt. Utal t. i. egyrészt arra a körülményre, hogy teljesen ártatlan ember nincsen. Akit tehát a csapás ér, azon bűneinek büntetése teljesül be. Másrészt pedig kiemeli azt is, hogy az emberek között szerves összefüggés van. Az egyiknek a bűne átháramlik a másikra is. Az ember nem egymagában álló lény, hanem közönséges tagja és az egyes sorsa a közösség sorsával elválaszthatatlanul összefügg. Olyan forma itt a viszony, mint a minő a helyzet a szomszédok között. A szomszédságnak, a társas együttélésnek tagadhatatlanul sok haszna van. A velejáró előnyt mindnyájan szívesen élvezzük. De épen ezért el kell viselnünk az esetleges hátrányokat is. Lehetséges pl. hogy a szomszéd vigyázatlan s kigyullad a háza. Ennek folytán azonban nemcsak ő vall kárt, hanem én is, mert a tűz átharapózik én hozzám, sőt talán nekem nagyobb kárt okoz, mint neki, mert ő nála a tüzet még jókor elfojtják, engem azonban a vész tönkre tesz. így áll a dolog a háborúval is. Bűnösök ártatlanok együtt szenvednek, mivel együvé tartoznak. Akiket a vész különös ok nélkül sújt, azok is lássák a háborúban Isten fenyitö kezének sujtását, tekintsék a háborút ítéletnek, melyeket a saját hűtlenségük és társaik, esetleg egész nemzetük vétkéért sújtja. Mert a háború csakugyan az Isten büntetése, Isten ítélete, melyet az egyik nép által hajtat végre a másikon. Természetes, hogy eközben mindegyik szenved, mindegyik vérez, mindegyik pusztul, de nem szabad feledni, hogy az ostorozásra csakugyan rászolgált mindegyik. Épen mind az emberek s a nemzetek is bűnösek, istentelenek és hűtlenek, épen azért a háború időről- időre elkerülhetetlen, vagyis szükséges, amiből önként következik, hogy a háború jogosult is. Bármennyire nehezünkre esik is ez a megállapítás, igazsága elől elzárkóznunk nem lehet.

Folytatjuk.

Livingstone nyomában.9“)

(Egy misszionárius elbeszélése után.)

Negyven egynéhány esztendeje Közép Afrika mocsaraiban egy benszü- lött-csapat gázolt. Kettejük egy hosszú, erős bambusz rudat vitt a vállán; a rúdra egy ócska takaró volt erősítve, kezdetleges hintaágy gyanánt. A *)

*) Livingstone Dávid híres felfedező és hittérítő szül. 1813., megh. 1873. május 1.

hintaágyban egy beteg fehér ember feküdt, aki utolsó utazását tette az afrikai vadonban.

Mikor Csitambo faluba értek (a Bangveolo tavától délkeletre), füvekből kunyhót készítettek, abba vitték a beteg embert és fektették az alacsony, durva ágyra. Mikor önkívületi állapotából egy-egy pillanatra magához tért, tudatára ébredt annak, hogy valószínűleg megtette az utolsó napi- marsot azon a földrészen, melynek egész életét szentelte. Mert nemcsak felfedező és misszionárius, hanem egyúttal orvos is volt s ismerte betegségének jeleit.

Azon az éjjelen nem pergett a faluban a dob s a rengeteg erdők sötétbőrü lakói .halkan beszélgetve ülték körül a tábortüzet és hallgatták a történeteket, amiket az idegenek mondtak el beteg gazdájukról. Mig ezek beszélgettek bent a kunyhóban a beteg ember agyán keresztülfutott a gondolat, hogy lába nem tiporja többé azokat a rézben gazdag malakit dombokat, amelyek felé igyekezett; hogy nem fogja felfedezni a Nílus és Konyo folyamok forrásait, amit oly óhajtva remélt. De e pillanatban nem sokat törődött avval, hogy ezeket a kisebb jelentőségű eredményeket nem valósíthatja meg. »A földrajzi teljesítmény befejezése a missziói vállalkozás kezdete,« ez a gongolat jutott eszébe. Mennyire más színben tűnnek fel a dolgok, ha az örökkévalóság hajnali fényében nézzük őket!

A megfékezhetlen lélek végső erőfeszítéssel összeszedte minden erejét, leemelte elgyengült testét az ágyról, térdre borult, kezeibe temette arcát, hőn imádkozott »a világ nyílt sebének,« a rabszolgakereskedésnek, meg- gyógyitásáért s Afrika legnagyobb misszionáriusa, Livingstone Dávid meghalt. Szivét ott temették el, testét meg a hü feketék elvitték Zanzibárba, hogy onnan hajón szállítsák szülőhazájába, a messze Angliába.

Csitambo közelében most egy misz- sziói állomás van, melvet Livingstone emlékére unokaöccse Moffat létesített, akihez csatlakoztak nemrégiben Livingstone unokái Wilson Hubert és húga Ruth. Kétszázötven kilométerre nyugatnak azokból a malakit dombokból most havonként több mint tizenötezer métermázsa rezet bányásznak.

Arnot Frigyes, Livingstone gyermekeinek játszótársa volt az első, akit Livingstone Írásai azokhoz a malakit dombokhoz kalauzoltak. Mikor Livingstone leveleit olvasta, le- győzhetlen vágy ébredt fel szivében,