Harangszó, 1916

1916-06-04 / 12. szám

1916. junius 4.

HARANGSZÖ.

93.

gyermek. Bezárul az iskola ajtaja s megkezdődik a zajos játék az országút porában, örül ennek ifjú és öreg, boldog-boldogtalan; még az is, kinek szerettére jeltelen sír domborul, akinek szíve fele csonkán-bénán ment haza dicső harcok után. Örül ennek mindenki, élő és élettelen lény, de tán senkisem oly mértékben, mint a harcoló katona.

Nem kell már előőrseinknek hóban hideg éjszakában lesni az ellenség mozdulatait. A fedezékek lőréseinél őrt álló katonáknak nem kell már a hidegtől összeveregetni lábaikat. Elhagyják lassankint a tél mosíohaságai ellen oltalmat nyújtó raj vonal mögött meghúzódó melegedő helyeket s a csirát fakasztó napsugárban emelkedett lélek kel írják rózsaszínű tábori lapjaikat, amelyekben tán még ők vigasztalják s kérik türelemre az otthon értük aggódókat. Ekként támad fel a természettel az erkölcsi élet is. Új erőt, új reményt, a réginél is erősebb bizodalmát érez lelkében mindegyikünk. Új évszak mindig újabb hitet, új gondolatokat kölcsönöz az övéitől oly hosszú ideig távollevő katonának. Hátha ez a tavasz teljesíti szíve forró vágyát, bizakodó reménységét. Talán majd a nyár megérleli nemcsak a buzaka- lászt, hanem a békét is s elhozza meleg szelek szárnyán azt a napot, melyért oly sokat imádkozott. Ha ez sem, talán majd az ősz sárba tiporja nemcsak a sárgult, megszáradt falevelet, hanem mindazt a zűrzavart, kegyetlenséget, vérontást, megpróbáltatást, amelyben neki oroszlán része volt.

Új élet pezsdül a katona lelkében, új élet a lövészárokkal barázdált, sokszoros védelmi vonalakkal megerősített, harci zajtól hangos területen is. Hadosztályunk ekéket, boronákat hozatott s mialatt legelői hon- védeink folyton erősebbé és erősebbé teszik állásaikat, aknákkal, drótakadályokkal, farkasvermekkel veszik körül magukat s fegyverrel kezükben éberül vigyáznak, ezalatt mögöttük

5—6 kilométernyire ugyancsak honvédek kezükben az ekeszarvával szán- tanak-vetnek, hogy az orosz föld is adjon kenyeret a magyarnak. Sokszor elmentem e szántó-vető honvédek mellett, amikor az ezredek katonáit felkerestem. A nótaszó persze elmaradhatatlan volt. Itt sem tagadja meg természetét ami jó magyar népünk. Nótaszó mellett túrja a laza orosz földet is örömmel, mintha a maga kis holdját készítené vetés alá. Képzeletem a pacsirtát is odavitte

fejük fölé, hogy a kép teljes legyen.

Az ezredek parancsnokságainál veteményes kertek tűnnek az érkező szemébe. Legtöbbje annyira gondozott, hogy büszkeségére válna a legjobb háziasszonynak is. Falunkban pedig, eltekintve attól az átalakítástól, amely a régi piszkos faluból újat, tisztát teremtett, iskolai oktatás folyik.

Katonai temetőnkben is az élet diadalmaskodott a halál felett, mint ott Nain városában. 300 lelket befogadó templom épült a holtak birodalmában. Husvétkor már hősi halált halt katonáink sírjai között emelkedő templomban keltek szárnyra az életigék.

Vannak napok, amikor ledől, megsemmisül az a nagy távolság, amely a harcoló katonát az otthontól elválasztja. Odahaza van, noha hallja a halált osztogató fegyverek moraját. Husvét vasárnap az esti órákban mentem a 31. ezred I. zászlóaljához, amely tartalékban van. Este volt, nagyon szép este. Az óriási erdő egyik helyén, tán éppen közepében a fenyőfák alatt foglaltunk helyet a zászlóalj tisztikarával a nyírfa asztal körül. Mellettünk egy sátor alatt volt a zászlóalj cigánybandája s húzta a szebbnél-szebb magyar nótákat. Az enyhe szellő elkapta ajkainkról honvédeinknek annyira igaz, kedvenc nótáját:

„Vihar a levelet ide-oda fújja A szegény honvédnak szomorú a sorsa Ma még vidám élet, holnap örök álom Ne sajnáld a csókot tőlem gyönyörű virágom!“

Bakáink pedig táncra perdültek, kiki legjobb bajtársával. Elfeledték a kiállott próbákat, szenvedéseket. Tele volt szivük lelkesült örömmel. Mintha csak egy közeli hazatérés hangolta volna fel lelküket-lelkünket. Nem mindig sötét a kép a lövészárkok mellett se, az aggodalmakat, a szomorú gondolatokat időnként felváltja a jókedv; a fegyverek hangjába belevegyül időnként a békés napok boldog óráira emlékeztető muzsika. Tíz órakor tértünk nyugovóra akkor este honvédeinkkel együtt. Az altató mesét a közelünkbe lévő taracküteg mondta el. Az oroszok az est beálltával megrongált állásaikon dolgoztak nagy szorgalommal, azokat zavarták meg tüzéreink. Másnap isten- tiszteletre gyűltünk össze. Leborultunk a Mindenható előtt, aki a zord tél után fakaszt virágos tavaszt; a borús, gondteljes napok mellé ad derülteket. Kivált pedig azért, hogy nagypéntek után husvétot, halál után életet adott.

A világháború szomorú nagypéntekje után eljön a boldog viszontlátás husvétja, nemcsak azok számára, akik még harcban állanak s akiknek életét a halálnak ezerféle neme környékezi, hanem azoknak is, akik életüket áldozták tel a haza oltárára. Elveszhetünk bármely pillanatban. Életünk Isten kezében van s annak fonalát akkor vágja el, amikor akarja. A halál félelmét elveszi az örök élet reménye : „A lélek él: találkozunk!“ Fáradt kezeinket imára kulcsoljuk s bizakodó reménységgel az égre tekintünk onnan várva-kérve a vihar elmúltát.

A kötelesség* útja.

Elbeszélés. Irta : Kapi Béla.

Ötödik fejezet.

Bogozzák a hálót.

Folyt. 12.

A feje zúgott s úgy érezte, mintha száz trombita harsogna fülébe. Holtra fáradt a kora reggeli gyaloglástól s idegeit elzsibbasztotta az éjszakai virrasztás. Néha elfelejtette miről beszél, elhibázta a mondatfüzést s mintha nem is ülnének előtte a gyerekek, riadtan kimeredt az ablakon. De azért kitartott. Magának is tetszett, hogy elgyötörve is rögtön bement az iskolába s belekapott a tanításba. Hiába, kötelesség 1... mondogatta.

Visszajön a gyerek, kit egyszerre reggel elküldött.

— Na, otthon találtad, eljön ?

— Azt mondta, tanító úr, egyszerre jön, csak éppen kabátot vesz magára.

Hála Isten, gondolja magában. Egészen jól indul a dolog. Ha a gondnok tud pénzt adni, akkor semmi baj sem lesz. Elküldi Tömböly Pistának a tartozást s azután, azután ... Eh, azután is majd csak lesz valahogyan I... A fő az, hogy a pénzt megkapja.

Kopogtatnak s belép a gondnok. Sunyi alázatossággal hajlong s nagy pislogatás közt forgatja nagy kari- májú, zsíros kalapját. Félrevezeti az iskolaterem sarkába, úgyhogy a nagy fekete tábla szinte elfedi őket.

— Pénzre volna szükségem, gondnok úr. Nem tudna a pénztárból előleget adni?

Válla közé húzza a fejét s ravaszul pislant a beszélőre, mint a kopó, mikor vadat szimatol. Egy ideig hal- gat, azután int a kezével.

— Pénz, pénz ?... Mikor van a mi pénztárunkban pénz, tanító úr? Hiszen annak is örülni kell, ha pontos időre össze tudjuk szedni a já-