Harangszó, 1916

1916-03-26 / 2. szám

lö.

HARANGSZÖ.

1916. március 26.

kereső testvérének: halálos ellenségének kezébe jusson I

Futott míg elhagyta a virágos réteket; menekült, míg elmaradtak az olajfáktól zöldelő szelíd halmok. A tejjel-mézzel folyó föld helyett rideg szomorú vidék fogadta. Köves, sziklás dombokon itt-ott kapaszkodott messzenyújtott gyökerekkel néhány elkényszeredett bokor. Heverő kődarabok, sziklatörmelékek között sárgulva húzódott meg néhol néhány fűszál.

Egy nappal ezelőtt még boldog gyermeke volt egy szerető apának s egy kedves otthonnak, most — űzött vadja a vad, kopár pusztaságnak, akinek még a bokor se adhat szállást. Egy rövid nap egy végeden rideg világba taszította.

Pedig mindez csak kezdete volt a vándorúinak, csak az első lépés a jövendő felé. Mögötte mindent elveszített, előtte semmit nem remélhetett. A kopár, sötét sziklák nem mondották meg a sajgó szívű számüzöttnek, hogy rajtuk túl mi van. Mögötte esteledett a legbiztosabb múlt, előtte éjjeledett a legbizonytalanabb jövendő.

Könnyek csillogtak szemében, mikor fejét elfáradva egy kődarabra tette le. De ime alig szállt le az álom fáradt pilláira, álmot látott, a legcsodálatosabb álmot. Megnyílt az ég. Angyal sereg járt-kelt a földre le s fel az égre. Fenn az égben maga az Úr trónolt teljes dicsőségben. Itt, ahol azt hitte, teljesen elátkozott helyen jár, elhagyatva, elfeledve mindenektől, kitaszítva a teljes szeren- cséüenségbe, itt a teljesen reménytelen helyen azt látta, amit addig nem látott az itthon tejjel-mézzel folyóföldjén : látta az Urat égi seregeinek körében trónolva. Amig a sziklák, kövek azt beszélték neki: mindenek elhagytak téged, eljátszottad földi szerencsédet, addig az élet Ura ugyanott azt mondotta neki: el nem hagylak tégedet! íme, ha el volt taszítva az emberektől, nem volt eltaszítva Istentől.

Mennyi mindent tudott meg azon az egy helyen Jákób! Mennyivel kevésbbé szomorították reggel azok az elhagyott kopár sziklák, mennyivel kevésbbé látta fenyegetőnek a távoli jövendőt!

Csoda-e, ha felébredve e szavakra fakadt: Mely rettenetes e hely 1 Csakugyan a legrettenetesebb hely volt az, ahol egy éjjelen a legszerencsétlenebbnek s a legszerencsésebbnek; a legszegényebbnek s a leggazdagabbnak; a legárvábbnak s a legfelkaroltabbnak; a legreménytelenebbnek s boldogító reménnyel legteltebbnek érezte magát I Mily rettenetes volt az a hely addig, míg nem tudta, hogy Isten van azon a helyen. Az elhagyott helyen a boldogságnak micsoda sziklája lett az a kő, melyet ott emlékül felállított egész életre. Olyan rettenetes helyet többé sohasem talált azután, mert ahova lépett, mindenütt tudta, hogy az Úr van e helyen I

Kedves olvasó ismered e te a földön a legrettenetesebb helyet ?

Sajnos a legtöbben nagyon sok rettenetes helyet ismerünk e szomorú időben. Ilyen rettenetes hellyé lett a hajlék, ahonnét a fiú, az apa, a hitves távozott el. Az az otthon, mely azelőtt a nyugodalomnak, csendes megelégedésnek otthona volt. Mert az otthon lévők az elmúlt jó idők mellett a jövőt veszedelemmel teljesnek látják. Mit hoz a holnap, mit hoz a jövendő: csak rosszat, csak veszedelmet, ezt mondja a leszálló este az egyedül maradt családnak. Mely rettenetes is ez a hely I

De rettenetes hellyé lett a harctér, a halál mezeje, ahol most a halál angyala jár, „mint ordító oroszlán szerteszét keresvén, akit elnyeljen.“ Nyomát vér, útját pusztulás jelöli. Előtte élet, mögötte halál. Előtte megdöbbent, körülte siró emberek. Lába nyomán a kövek vértől har- matoznak. Nem rettenetes-e ez a hely ?

Rettenetes lett a kórterem, a sóhajok hajléka. Álmatlan éjszakák, véres verejték ű nappalok színhelye. Az emberi szenvedés, az emberi kínlódás otthona, ahol hosszú küzdelem útán az életen úrrá válik a halál. Mely rettenetes helyek ezek!

A rokkantak hajléka mit mond nekünk ? É.tük tavaszát élő ifjak, életük delén álló férfiak vakon a jó Isten napvilágát soha nem látva; talán lábnélkül a járás lehetőségétől örökre megfosztva; talán teljesen megbénultan, örökre ágyhoz szegezve. Mely rettenetes ez a hely I

Á rettenetes helyek, rettenetes éjszakák egész sora szerteszét a világon 1

Te, kinek otthona lett elhagyott, te, ki a lövészárok mélyén eltöltött éjjelen szállsz el gondolatban elhagyott csendes otthonodba, aki kórház betegágyán sínylődik, aki testben nyomorékká váltál s érzed, hogy rettenetes a hely számodra, amelyen élsz, értsd meg, hogy helyed addig lesz rettenetes, míg meg nem érted: „az Úr vagyon e helyen“ ; igen az Úr,

a mindenek Ura van a te helyeden is és ha reá hallgatsz, azt mondja neked is: el nem hagylak tégedet!

Szomorú hely sok fogadhat az életben, de rettenetes hely csak ott, ahol azt kell mondanunk: az Úr vagyon e helyen és én nem tudtam.

Az Úr ott van a te helyeden is — ha még olyan elhagyatott, szomorú is az a tekintetnek.

A kötelesség útja.

Elbeszélés. Irta: Kapi Béla.

Második fejezet.

A szülői ház.

Folyt. 2.

Sárosy Laci szegény sorsban született. Édesapja kishivatalnok volt, aki reggeltől estig Íróasztalánál görnyedt és szorgalmasan dolgozott. Keresményét szépen hazahozta s gondosan ügyelt arra, hogy családja minden szükségessel el legyen látva. Ruháit maga kefélte, nehogy túlságos erővel rányomják a kefet. Kalapját is minden alkalommal megforgatta, nem látszik-e rajt vásítás? Az irodában pontos, lelkiismeretes embernek ismerik. Komoly betegségen kívül nem mulaszt még csak egy félórát sem. Ha pedig mulaszt, azt rádolgozza otthon, vagy más alkalommal. A harmadik utcába siető iskolásgyermekek mindannyian megnyugodtak, mikor szikár alakját feltűnni látták az utca végén. Nem, még jókor érkeznek, hiszen az a komoly, kimért nézésű, fekete ruhás ember meg csak most lépeget a bírósági épület előtt. Biztos, hogy mégcsak öt perc alatt üti az apácatemplom órája a nyolcat.

Otthon meg éppen jó ember volt Sárosy Endre. Vállán hordta gyerekeit s órák hosszat elgügyögette őket. Mikor azután belefáradtak a lovasdiba, akkor meg belekaptak a medvés játékba s olyan félelmetes morgás támadt a nagy sifonér mögül, hogy bizony még anya is megijedt, mikor lisztes kézzel néha-néha bekukkantott a konyhából. Az anya különben nagy hatalom volt. Akármi történt, az volt az első: na ezt megmondjuk anyának I... Ha valami eszébe jutott, azon menten kikiáltott a konyhába:

— gyere csak, anya, nézd, mit gondoltam 1... Az anya meg jött, a szeme mosolygott, arca ragyogott, meghal- gatta a terveket, azután azt mondta:

— bizony jó lesz úgy, édesapa I... Olyan meghitt csöndesen éldegéltek együtt, hogy emberi számítás szerint csak nyugalmat és boldogságot vár