Harangszó, 1916
1916-06-04 / 12. szám
90. Harangsző. lőiö. junius 4. solygósabbak Jeruzsálem^ felett, mint az idegen országokban. Úgy libegnek tova az égen szelíd rajokban, mint az elérhetetlen fehér álmok. Ám azért a zsidó nép nem csüggedt el mégsem. Nem, mert a léleknek szárnyait nem engedte letörni az Istentől ihletett prófétának Ezékielnek szava, aki a rabszolgaságban is hirdette népének a szabadulás reménységét, az elkövetkezendő szebb, boldogabb időket. Mintha csak mi is, késő évezredeknek késő utódai hallanék a hangját, amint biztatja sokat szenvedett honfitársait, hogy ne féljenek, ne csüggedjenek, ne engedjék kialudni az égi tüzeket, ne hagyják elsorvadni a hitet, mert erős és hatalmas a seregeknek Ura, s megfogja szabadítani őket a szolgaságból. A lánglelkü próféta oda állott népe elé s hirdette nékik az eljövendő, szebb kornak a hajnalhasadását: „ Én felveszlek titeket a pogányok közül és egybegyüjtelek titeket minden földekről és behozlak titeket a ti földeitekre. És hintek tireátok tiszta vizet, — adok néktek új szivet és új lelket adok belétek, “ — Ezt mondja az Úr. És miben ígérte az Úr ezt az új szivet és új lelket. Senki másban, mint az Úr Jézus Krisztusban. A próféta átlátott a jövendőnek halvány ködén, lelke megsejtette azt az új kort, melynek dicsősége a Golgota keresztjére feszített Jézus Krisztus leend. És helyes is volt a próféta sejtése, mert bármit is mondjon a bűnös világ, a megholt reménynek, a szertefoszlott álmok nagy temetőjében feltámadást, új szivet, új lelket nem adhat senki más, csak egyedül a Jézus Krisztus! óh, a babiloni fogságba hurcolt zsidók sorsához, mennyire hasonlítanak a mi nemzetünk történetének szomorú korszakai. Hiszen, ha mi nem is sirtunk szomorú fogságban a babiloni vizek mellett, mégis hányszor volt idő, amikor az aranykalászú búza termőhelyén vad, pogány, tatárnépek lovai száguldottak. Hányszor volt már idő, hogy nem volt az országban szív, mely ne vérzett volna a sebektől, nem volt kebel, mely ne sajgóit volna a fájdalomtól. És most is egy hatalmas óriásnak hangját halljuk mindenütt, a templomokban, az utcákon, a tereken. Ez a hatalmas óriás: a háború. Mi halljuk a hangját, nem bírunk előle menekülni, az álomtalan éjszakákon, gyötrő álmok között, kimondhatatlan fájdalmakról, nagy szenvedésekről, irtóztató pusztulásokról beszél minekünk. És hányán, de hányán vannak a mi fiaink és testvéreink közül is, akik most messze tőlünk, elszakadva az édes hazai földtől a Szarmata síkságban, vagy a Sárgatenger partján eszik a száműzetés keserű kenyerét. S mint egykor az idegenbe hurcolt zsidók, bizonyára ők is úgy keseregnek. A végtelen folyók látása bizonyára eszükbe juttatja a kanyargós szőke Tiszának a vizét, amelynek partján a végtelen búzatáblák között, most olyan szépen virít a pipacs meg a szarkaláb. Hej, ha ők most itthon lehetnének ! Ha kint lehetnének az asz- szony mellett a mezőn, ahol a gyönge kezek tartják most az ekeszarvát. De bár legyen szomorú is a sorsuk a mi testvéreinknek, bizonyára nem feledkeznek meg ők sem a mindenható erős Isten jóságáról, határtalan nagy kegyelméről és bíznak abban, hogy egykor még visszahelyezi őket a hazai földekre. Nem csüggednek, bizonyára nem lankadnak. Bár irtanák velük az orosz erdők torony- magasságú szálfáit, vagy töressék velük Mandzsúria sikár földjét, nem esnek kétségbe. Emlékezünk még rá, hogy a monarchia legnagyobb várában négy és félhónapi haláltánc, a nagy járványok nagy megpróbáltatásai, mind nem bírtak abban a várban azzal, ami magyar! Hiszen az ősöknek dicső emlékei zománcozták meg minden dacossággal az ő sziveiket. Velük volt nemzetünknek ezeresztendős nagysága, szenvedése és minden erénye. Izmaikat török-tatár acélozta, Dobó Istvánok, Zrínyiek, Kossuth gyújtottak máglyát a lelkűkben, őseiket Erzsébetek, Dobó Katicák hordozták méhükben. És be fog következni az az az idő, amikor az erők a végső küzdelemben összeroppannak s a hosz- szú évek óta érlelt gyümölcs majd ölünkbe hu’l. Hogy meg fog akkor változni a világ arculatja. Ha minden embernek száz szive volna, az is kevés lesz majd befogadni a boldogságot. „És nem engedem, hogy többé halljad a pogányok gyalázatját, nem teszem többé árvákká a te nemzeteidet. “ Ezt mondja az Úr Isten! Paulovits őrmester orosz hadifogságból, ezúton kéri rokonait és ismerőseit, legyenek szivesek tudósitani, mert 3 hónap óta nem kapott tudósítást. Cime: Ernst Paulovits k. u. k. Feldwebel, Kriegsgefangener Astrachan, Russland. 2—3 R bakter csizmája. Elbeszélés. Irta: Csite Károly. Bódis Istók, a dörgösi új biró, nagy hangon köszöntött be Csilinkó Dömötör városi csizmadia mester műhelyébe. — Egészségére váljék májszter urnák az éccakai nyugodalom I Van-e valami remekbe készült csizmája ? Aranylakodalmamat tartom meg jövő héten a feleségemmel, tehát úgy dukál, hogy olyas ritka alkalmatosságra parádésan öltözzön fel az ember. — Van, kedves barátom uram, van bizony olyan remek portékám, melynek nincs is párja a világon! A kínai császár számára csináltam, de ha már elcsapták a szegény ördögöt, oda adom kendnek. Ihol van ni a világ legszebb remekelése I — tartott Csilinkó úr egy pár durva lóbőr csizmát a Dörgös község érdemes birájának orra elé. Bódis Istók csakúgy félszemmel sandított a csizmára s fejcsóválva mondta: — Hej, barátom öcsém, ezt tán a dörgösi Császárnak, a mi falunk kódésának csinálta kend!.. . Aztég mi lenne az ára, ha az a kódés . Császár igémé érte íiz koronát! A koldusnak ingyen adnám, de minthogy kend nem koldus és nem is császár, hát Isten neki, odaadom épen, hogy nem ingyen: száz koronáért. A mai háborús bőrárak mellett nem is pénz száz korona az ilyen remek csizmáért. Bódis Istók ijedtében le esett egy üres háromlábú csizmadia-székre. — Tyü, a cifra fejkötőjét az ángyomnak I nem tudom most én nem vagyok-e ébren, avagy a májszter úr beszél álmában 1... Száz koronáért árulni egy pár kódésnak való csizmát! Ki hallott még ilyen szörnyűséget ? I — Hát biz’ most sok szörnyűséget hall az ember. Oly szertelenül meg- ( drágult minden, hogy nem is tud a szegény ember megélni. Ámde az még érthető egy kicsit, hogy miért | drága a csizmabőr? Mert már akkor szörnyű ára van neki, mikor még a tehén viseli. Mint mondják, egy szép marháért két darab ezerest is adnak. — Hásze igaz, ami igaz: én is nem sok híján ötezer koronát kaptam a múltkori vásáron az egyik pár hízott ökrömért. Dehát az mégis csak égbekiáltó dolog, hogy egypár csizmáért ötven pengőt kelljen az embernek kiadni, mikor az ember előbb tiz-tizenkét pengőért is válogathatott
