Harangszó, 1916
1916-05-21 / 10. szám
1916. május 21. HARANGSZÖ. 77 Tábori posta. Édes fiam, kimondhatatlan örömmel olvastam soraidat. Szinte magunk előtt láttuk seregünket, amint diadalmas szárnyalással robog az ellenség felé, kiveti őket állásaikból s az élőket mind egy szálig fogságba veti. Nagy a hadizsákmány, — irod. Először mégsem erre a nagy nyereségre, hanem az elesett hősökre gondoltam, hiszen minden diadal ember holttesteken épül s minden harci babérlevélen könny és vér a harmatcsepp. Legyenek áldottak haló porukban! A jó Isten vigasztalja meg gyászoló kedveseiket I Jól esett mikor leveledben olvastam : Isten megsegített! Istennek köszönhetjük győzelmünket! Igazad van, édes fiam. Mindent, amit elérünk, Istennek köszönhetjük. Csak azután ismerjük azt be és ne engedjük, hogy az elbizakodottság, dölyfösség hatalmába kerítsen minket. Mindig összerázkódik lelkem, mikor elbizakodott emberek beszédét hallgatom: ezt tettük, azt tettük, ide rohamoztunk, oda csaptunk... Mindig ugyan az a kérdés lebeg ajkam szélén: vájjon igazán mindent magatok tesztek ? Lelketekben az erő, a bátorság, az elszántság nem-e Istentől való volt? Ilyenkor Ezsaiás próféta szavait ismételgetem, olvasd el te is, fiam, jó dolog, ha ilyen örökkévaló beszéden erősödik vitézeink lelke: „jaj nékik, kik lovakra támaszkodnak és szekereik sokaságában bíznak és a nagyon erős lovagokban; de nem néznek Izraelnek szentjére és az Urat nem keresik.“ (Ezsaiás 31. 1.) Nálunk is jaj lesz azoknak, kik fegyvereikben, önmagukban bíznak s a szerencse kedvezése között elfelejtkeznek Istenről. Nem, mi nem felejtkezünk ell Dicsérettel és hálaadással említjük szent nevét s imádkozással keressük az Urat. Tegyétek ti is ezt, fiam. Mert nincsen erő, mely hatalmasabbá, ellenállóbbá tenné a hadsereget, mint az Isten félelme. Magunkról mit írjak? Sütkérezünk a tavaszi verőfényben s minden szomorúságunkban felülről várunk világosságot. Egészségünk van, munkakedvünk sem hiányzik. De bármit tegyünk : minden pillanatban imádkozik érted a lelkünk. Isten őrizzen, édes fiam I Szeretettel ölel édesapád. Küldjünk Pünkösdi üzenetet a harctérre és kórházakba! A kötelesség útja. Elbeszélés. Irta : Kapi Béla. Negyedik fejezet. Kisértés. Folyt. 10. Míg a doktornál ültek, alig várták, hogy magukra maradjanak s beszélgethessenek. Most, hogy egymásba karolva rójják a kövezetei, el-elakad ajkukon a szó. Titokban egymás külsejét vizsgálják, a ruha szabását, a cipő állását, észreveszik az arcvonások határozottra keményedését s kedvetlenül állapítják meg, hogy már nem a régi többé, valami különös idegenszerűség ömlik el rajta. Azelőtt egész csomó kérdés lebegett ajkukon, most egyiket a másik után elejtik. Hát ha nem is érdekli őt? Ebéd közben egy kissé nekimele- gesznek. Szemtől, szemben ülve, csöndes, zavartalan beszélgetés közt megint ráismernek egymásra. Letárgyalják életük folyását, csak akkor komo- rodnak el kissé, mikor Laci életének szomorú eseményeire kerül sor. — Ne busulj, pajtás. Más is botlott, más is elvesztegetett néhány esztendőt, az még nem a világ! Az a fontos, hogy ezután már ne történjék baj. Sárosy László elkomolyodva hallgatja. Tulajdonképpen azt gondolta, hogy jókorát nevetnek bujdosása mulatságos eseményein s ime, a legjobb barátja komoly oldalról nézi a kérdést. — Persze, persze, — feleli kis idő múlva, — akkor még könnyen belesodródott az ember ilyesmibe. De most, most már egészen más... — Más, egészen más, hagyja helyben a barátja, — és végtére a most a fontos. Ártani még akkor sem ártottál senkinek, legfeljebb magadnak. — Hát te ?. . . — Jegyzősködöm a törvényszéknél s közben készülök a bírói vizsgára. — Mennyire vagy ?... — Három hónap alatt készen kell lennem. Nem könnyű, de meg kell lenni 1 Naponként éjfélig tanulok. Bizony sokszor szívesebben mennék társaságba, vagy pihenni, de nem lehet. A kötelesség még is az első. Három órakor sietve feláll. — Bocsáss meg, barátom, de hivatalba kell mennem. Talán legjobb lenne, ha elkísérnél s útközben megállapodnánk, hogy hol találkozunk. Talán Sárosy László arcára rárajzolódott az a sötétlő felhő, mely egy pillanatra végigsuhant lelkén. Úgy érezte, hogy valami nagy sérelem éri baráti érzelmét. Esztendők óta nem látták egymást, most a véletlen összehozza őket s ime, egyszerre a hivatalos teendőkkel áll elő. Hát ez az igazi barátság ?... Hát csak ennyire számíthat egyik a másikra ? Kedvetlenül rándítja a vállát. — Az ördög vigye el a hivatalt, meg a hivatalos órát I... — Csak nem haragszol, pajtás, — folytatja kis idő múlva a másik, — de látod, nem tehetek másképpen 1.. . — Ugyan, ne szónokolj annyit, gondolj csak rá: mennyi órát elblicceltünk I... A másik mosolyogva ingatja fejét. — Na igen, de akkor diákok voltunk, most meg férfiak vagyunk I... Égy kissé elpirult, azután megveregette barátja vállát. — Ha bosszant is, hogy nem tölthetjük együtt ezt a néhány órát, azért, mégis igazat adok neked. Kinőttünk a hanyagságból s benne élünk a komoly kötelességben I... Hat óra tájban együtt ültek egy kávéházi márványasztalnál. Most már simán hömpölygött beszédük, mint a széles medrü patak vize, — örömtől sugárzott arcuk, mert érezték, hogy megtalálták egymást, nem is veszítették el egymást. Á jövő !... Ifjú vágyak és álmok! Munka, törödelem, sok küzdés, lemondás értelme, rejtett kívánságok, kincseskamrák feltárulása, mind annyi a bizalomra nyíló lélek gazdag virágnyítása. Csak hallja hallgatja. A birói vizsga után még né* hány esztendő, azután megjöhet a kinevezés. Persze alacsony fizetési osztály, de az azért nem baj. Még sokat akar tanulni, jól bele kell dolgoznia magát a jogtudományba, nyelveket kell elsajátítania, azután lehet előhaladásról beszélni. Lassankint, mint hirtelen köd az őszi nyílású természetre, észrevétlen keserűség nehezedik lelkére. Hiába parancsolgat magának, szeme megtörtén, fáradtan néz maga elé. A jogász észreveszi, hogy kissé sokat beszélt saját magáról. — Na és te ?... Hát te mit tervezel ?... Hogy akarod megépíteni jövödet ?... Egy ideig hallgat, azután keserűen elneveti magát. — Harminckét gyerek van az iskolámban. Esztendőre másik harminc- kettő lesz, négy év múlva talán 55. És minden évben eltanítom az „a“ betűt, meg Európa fővárosait. A fizetésem 400 forint, melyhez a zsidó földbirtokos kereskedő jóvoltából két öl fa járul, húsz év múlva is 400
