Harangszó, 1916

1916-05-14 / 9. szám

68

HARANGSZÓ.

19í6. május 14.

Az asszony szorongva nézett körül. Mintha nem értené a szavakat, mintha hirtelen hallása, értelme felmondta volna a szolgálatot. Arca tehetetlen megadást fejezett ki, mint a vágóhidra vitt állaté.

— Akarsz papot?

Fejét rázta. „Nem, nem kell a ti cifra orosz papotok, más meg nincs itt. Magamban jobban tudok imádkozni.“

— Hát nincs semmi óhajtásod ?

Az asszony felneszeit, mintha meszsziről jövő hangra figyelne. Merev arca felélénkült s most már biztos hangon szólalt meg:

— Sír a fiam 1 Szeretném még egyszer megszoptatni!

Csend lett. A férfiak tanácstalanul néztek össze.

— Mennyi ideig tart az ? — kérdezte türelmetlenül az alezredes.

— Oh, tiz perc, mondjuk egy negyedóra! — felelt készségesen Za- gorszki. Tudta jól, két szép kis ikerfia volt odahaza, Novgorodban. ..

— Hát csak egy kettő!

Az elitéit leült egy kidöntött fa» törzsre, a vénasszony ölébe tette a kis fiát, aki éhes szájjal, mohón kapott a mell után.

— Itt van, ez még a tied, fiam ! Elveszik tőled az életet I — ezt gondolta az asszony s a szivét egyszerre összefacsarta a keserűség. A könnyek lassan hullottak szeméből a gyerekre.

A katonák nem tudták nézni, elfordultak. Dimitrij Pavlovics halkan káromkodott. Hej, ez a cudar, keserves élet 1

Csodálatosan enyhe volt az áprilisi délelőtt. A megtépett fák ujzöld lombját hajtogatta a meleg tavaszi szél. A mezőről vadvirág szagát hozta és a mundérba bujtatott parasztok megreszkettek a leheletétől. A nagy napsütésben ott ült a fiatal asszony, gyermekével. Nem volt szép, sápadt volt, szerényes és megalázott és mégis olyannak tűnt fel most, mint az élet forrása, a termékenységnek élő szobra. És minden lélekben kinzó, homályos sejtés ébredezett: hogy egy nagy bűn van itt készülőben s hogy szerencsétlen áldozatok a gyermek, az asszony — és ők mindannyian.

— Végezzetek! mordult közbe az alezredes.

Az asszony nem is hallotta. Mosolygott a könnyein át, mert a gyerek felnézett rá és fogatlan kis szájával jóllakottan, hálásan ránevetett.

Küldjünk Pünkösdi üzenetet a harctérre és kórházakba!

Lábaink szövétneke.

Boldogok a kik éhezik és szomju- hozzák az igazságot; mert ők meg- elégittetnek.

Máté ev. 5, 6.

Az Úr lelke van én rajtam azért, mert fölkent engemet az Úr, hogy a szegényeknek örömet mondjak; leküldött, hogy bekössem a megtört szi- vüeket, hogy hirdessek a foglyoknak szabadulást és a megkötözötteknek megoldást. Hogy hirdessem az Úr jókedvének esztendejét és Istenünk bosszuállása napját; megvigasztaljak minden gyászolót; Hogy tegyek Sión gyászolóira, adjak nekik ékességet a hamu helyett, örömnek kenetét a gyász helyett, dicsőségnek palástját a csüggedt lélek helyett, hogy igazság terpetin fáinak neveztessenek, az Úr palántáinak, az Ö dicsőségére! És megépítik a régi romokat, az ősi pusztaságokat helyreállítják és a régi nemzetségek pusztaságait.

Ezsaiás, 61, 1—4.

Keressétek először az Istennek országát, és mindenek megadatnak néktek.

Máté ev., 6, 33.

Mielőtt kiáltanának, én felelek, ök még beszélnek és én már meghallgattam. A farkas és bárány együtt legelnek, az oroszlán, mint az ökör, szalmát eszik és a kigyónak por lesz az ö kenyere. Nem ártanak és nem pusztítanak sehol szentségemnek hegyén; igy szól az Úr.

Ezsaiás, 65, 24—25.

Ez az Istennél való bizodalmunk, hogy ö, valamit kérendünk az ő akaratja szerint, minket meghallgat.

I. János, 5, 14.

A kötelesség1 útja.

Elbeszélés. Irta : Kapj Béla.

Negyedik fejezet.

Kísértés.

Folyt. 9.

Mikor a vonat lassú dübörgéssel befüstölgött a kicsinyes, ványadt vadszőllővel befuttatott állomásra, Sárosy László mély lélegzettel szívja magába a levegőt. Mintha más embernek érezné magát 1 Csak egy pillanatig pihen szeme az ősz hervadó díszében pompázó domboldalakon, melyek félkörben körülölelik a völgy- hajlásban fekvő várost, csak futólag surran végig tekintete a távoli kopasz sziklahegyeken, melyek türemléséből

a kő fehérsége, vagy a benn felejtett tavalyi hó fénye világít elő. Lelke minden vágya a derékszögben meghajtó egyenes utat nézi s azt a zsibongó várost, melynek kőtömbéi közül egy-egy magas gyárkémény küldi ég felé a gomolygó füstfelhőt.

A városban egy kissé csalódott. Mosolygós fehér falu házak helyett, régi, kopott, szinehagyott házak sorakoznak egymás mellé. Némelyik ablak előtt görbített vaskosár tartja a virágcserepeket. Az eső nyomát mutatják a házfalak, de a megszaggatott felhőkön keresztül átragyog a késő őszi napsugár. De hát hiába! Sima, fényes aszfalt helyett szögletes kőkockák illeszkednek egymás mellé, számíígatva kell járni, hogy az ember mindig jó helyre helyezhesse lábait.

Még otthon ajánlgattak jó orvost, annak a címtábléját keresgeti. Ebbe az egyenes utcába utásították, itt kell valahol laknia. Hopp, megvan. Dr. Gyarmati János, rendel délután 2—3-ig. Kár! mit csináljon addig? Eh, mit, felmegy, megpróbálja, hátha utas emberrel kivételt tesz a doktor.

A lépcsőházban összeütközik egy sietve szaladó emberrel.

— Bocsánat I...

— Bocsánat I. ..

Amint egymásra néznek, hirtelen mosolygósra változik arcuk s örömmel nyújtják ki kezüket.

— Pista, te vagy ?.. .

— Laci, hát te hogyan kerülsz ide 1

Tömböly Pista valamikor kenyeres

pajtása volt Sárosy Lacinak. Együtt járták a gimnázium alsó osztályait s később is sok időt együtt töltöttek. Ifjúkori mulatozásaik emléke össze- fogózkodva fűzte össze lelkűket. Pista kitanulta a jogot s nem régen helyezték ide a törvényszékhez jegyzőnek.

— Na, ha csak az a bajod, — mondja a panaszkodó Laci barátnak, — ezen igazán könnyen segíthetünk. Hát persze nem jövünk el az orvos miatt még egyszer, hanem megpróbálunk most végezni. Majd én felmegyek veled, jól ismerem az öreg urat.

Az orvos türelmesen meghallgatja a hosszú lére eresztett mondókát. Közben élesen figyeli Lacit. A végén ráüt az asztalra s hosszan biccent a fejével.

— Hát igy van 1. .. Hát jól van, tanító ur, hanem azért nem szívesen szólok hozzá az esethez. Beteg nélkül nincs orvosi tudomány s lábatlanban csak a kuruzslók gyógyítanak, azok meg inkább kuruzsolnak, sem