Harangszó, 1916
1916-05-14 / 9. szám
66. HARANGSZŐ 1916. május 14. gúnyosan nevezték. E kritikusok mind jobban tudtak volna építeni kétség nélkül, ha egyáltalán építettek volna. De ők nem építettek. S bár gáncsolták s jobban értették a dolgot, mégis megfulladtak. Noé pedig megmentetett. így van ez napjainkban is. Állandóan akadnak emberek, akik az evangélium jó hajójának építőit gáncsolják. — A papoknak egyebet kellene prédikálni, korszerűbb dolgokat, akkor inkább járnánk a templomot. Vannak, akik állandóan Isten gyermekeinek bűnein rágódnak: — Óh a vallásban van valami, de nézzétek e vallásos emberek tökéletlenségeit 1 És nem sok kell ahoz, hogy a gyarlóságokat kipuhatolják. Könnyen lehet ezer pontot találni, amit tökéletesebbé kellene tennünk. S e kritikusok bizonyos tekintetben jobbak, mint mi. Némely világi embernek több az önuralma, nyugodtabb, mint a valódi keresztyén. Fájdalom, de ismerek vallástalant, aki adakozóbb. S itt magamra is gondolok. Ők kitűnnek némely dologban s mégis — a komoly valóság az, hogy a legélesebb kritikusok, ha nincsenek a Krisztusban, elvesznek, míg akiket alaposan lebíráltak, ha alázatos hűségük van, hit által megmenekedtek. Minden attól függ: belül vagyunk-e vagy kívül a bárkán ? Belül ezer tökéletlenséggel bár, de megtartva; kívül ezer jelesség, képesség dacára is egytől egyig kivétel nélkül elveszve. Óhajtod megtartani testedet, lelkedet ? Egyetlen út van: nincs másban megtartás, csak Krisztusban, aki megfeszittetett 1 Nem volt két bárka, csak egy; nincs két üdvözítő, csak egy. Hasztalan menekülsz a hegyekre, Sinaira, vagy önámításod magaslataira, el fogsz ama napon veszni, ha nem vagy a Krisztusban, mert más fundamentumot senki sem vethet azon kívül, amely egyszer vettetett I ‘ ' (Budapesti Evang. Lapja.) Sp. Utolsó kívánság. Elbeszélés. Irta: Brucknerné Farkas Gizella. A X-ik orosz hadtestnek egy előretolt csapata, — néhány száz ember, — fáradtan vonult be estefelé a határszéli kis lengyel faluba. Két nappal azelőtt még magyar sereg szállása volt a falu; a magyar lovak patkónyoma még frissen látszott az utca sarában; a tábori hony- ha helyén még alig aludt ki a pa< rázs és kóbor kutyák lakmároztak az elszórt csontokon. Az egyik faház falára piros krétával ráírta valaki : Éljen a haza 1 De magyar katona már nem tanyázott itt egy sem; hire jött, hogy erős orosz csapat tart erre s a mieink visszahúzódtak, talán az erdőcskébe, amelyik ott sötétedik pár kilométernyire, vagy még messzebb, a patrullok nem tudtak róla számot adni. A falu elhagyatott volt, a lakosság nagyobbára elmenekült. De azért itt is, ott is kikandikált egy-egy félénk kiváncsi szem, lengyel szokás szerint egymástól jó dobásnyira épült gerendaházak ablakaiból, mikor a sereg bevonult. Néhány gazdátlanforma utcagyerek bámészkodott a kapukban; öreg emberek, asszonynép rimánkodva bókolt a katonák előtt. Egy fiatal, sápadt asszony, kis gyerekkel karján, egykedvűen nézte a látványosságot. Ahogy ott ült a ház előtt a padkán, alig pár lépésnyire lovagolt el mellette az alezredes és a tisztikar. Idősebb emberek mind, majdnem csupa népfölkelő; öreg hadnagyok, szakállas zászlós és egy ősz kapitány. Az alezredes körülnézett, kihez szóljon s megakadt az asszonyon a tekintete. „Gyere ide; — parancsolta, — hol az elöljáróság, biró, jegyző, pap ? Hívd ide őket rögtöni“ „Nem hívhatom, elmentek tegnap mind. Akinek garas vo’t a zsebében, mind elmenekült, csak mi maradtunk itt, koldus szegény nép. Mi nem adhatunk semmit nektek.“ „Ki kért tőletek ? Csak szállás kell az embereknek s valami tisztességes hely nekünk. Hol van itt nagyobb ház, kastély?“ „Jöjjetek a községházára, majd mutatom én az utat!“ mondta az asszony és megindult előre, utána lépésben lovagoltak a tisztek. Az asszony fürgén haladt, néha szólt lengyelül a csecsemőhöz, mely sirni kezdett a karján. Félt a lármától, a szokatlan alakoktól. Szép kis karonülő fiúcska volt, úgy féléves forma; világoskék szemű, fehérbőrű, mint az anyja s mint a lengyel gyermekek általában. Rendes országút nem vezetett át a falun. A községházáig hegynek fel, völgynek le bugdácsoltak a katonák, majd patakon kellett átmen- niök egy kezdetleges, tetős fahidon. A faházak tenyérnyi ablakaiban már itt-ott kigyult a világ, mire egy emel- kedettebb kőépülethez értek. „Itt vagyunk.“ A parancsnok pénzdarabot dobott az asszonynak, de az nem nyúlt érte. „Itt lakom én is a szomszédban, nem tettem semmi szolgálatot 1 “ S nemsokára el is tűnt az egyik közeli kapuban. A katonák kényelembe helyezkedtek. A tágas gyülésszobában lehe verődtek a padra, a tisztek is várták, hogy elkészüljön a vacsora. A legénység szétoszlott a faluban. Két muzsik jutott a lengyel asszony házába is. Beoidalogtak a konyhába s míg a menyecske a nyitott tűzhely körül tett-vett, támogatták az ajtófélfát, tréfálkoztak. „Hej nenicske, megkínálhatnál bennünket egy kis lángossal 1 “ „Ha magamnak is volna 1 Elvittek tőlünk mindent, ami csak a ház körül akadt. Látjátok, árpakenyeret eszem én is savanyútejjel, ez a vacsorám. “ „Hát legalább egy pár csókot adjál, virágszál . . . “ „Jobb lesz, ha eltakarodtok 1 —- mordult rájuk mérgesen az asszony. Nem megmondta a tiszt úr, jaj annak, akire panasz lesz ? Vigyázzon a szemére, amelyik közeljön hozzám 1“ S már ki is tuszkolta a konyhaajtón a megrökönyödött katonákat, kik fáradtabbak és békésebb hajlamúak voltak, semhogy komolyan kikötni mertek volna. Az istállóban szalmába bújtak s el is aludtak nemsokára. __ A lengyel asszony elaltatta a gyereket, azután sokáig és buzgón imádkozott a brakói két fájdalmas szűz szobra előtt. A szobor talapzatához odatámasztva, fiatal parasztférfi arcképe volt, akin oly idegenül állt a katonamundér. A kép körülkötve gyászfátyollal. Közben ki-kinézett az asszony a községháza felé. Ott vidám élet folyt; jó vacsora után ittak, kártyáztak a tisztek. Úgy éjféltájban felébredt az istállóban Dimitrij Pavlovics, a fiatalabbik katona. A fáradtságnál is jobban kínozta a szomjúság, kilépett hát az udvarra, a kúthoz, hogy igyék. Ni, a lengyel asszonyka ébren van 1 világos az ablaka. De nem, csak kigyújtott talán, felébredhetett a gyerek, mert most elsötétül minden. Csakhogy az a kis kölyök úgy látszik, nem akar elaludni. Alig pár perc múlva megint kigyul a fény, de csak néhány pillanatra; így tovább, rövid időn belül egymásután ötször. Dimitrijnek melege lett. Ez nem rendes dolog. Hátha készül itt valami ?
