Harangszó, 1916
1916-05-07 / 8. szám
60. HARANGSZŐ. 1916. május 7. játsza a felkegyelmüt. Most éppen az értelmes kiadású alakjában hajlong a tanító felé: — Jó napot kívánok, tanító úr Szolgálhatok valamivel, vagy pedig ide beljebb tetszik menni ?... Persze, hogy ide be ! Hehehe 1... — Hát bizony inkább bemegyek a szobába, semmint hogy itt a petróleum os hordót szagolgassam, — mondja a tanító s megveregeti Rudolf úr vállát. Hanem az hirtelen a homlokára csap. — Nem leheti Nem lehet, most jut eszembe, nincsenek itthon. Tegnap mentek Fehérvárra, egy hétig ott lesznek. — Ugyan ? Hát azután mit csinálnak ott? — Ott van a nagynéni I Fein, gazdag asszony. Maga se tudja, mennyi pénze van, egy óráig tart, mig elősorolja házait. Hehehe! Az irodában orditássá fajul a lárma. Valaki kiáltozás közben az asztalt veri. Rudolf félve pislog az ajtó felé, azután nagy igyekezettel tovább beszél. — Hogyan van mindig tanító úr? Persze már megszokott a mi sáros falunkban?.,. Hehehe. Talán máskor jön át a tanító úr, akkor biztosan itthon lesznek. A Lonci kisasz- szony is itthon lesz I... Hehehe! Sárosy Lacit boszantotta az otromba beszéd, de másfelől érdekelte a szomszéd szobában kiáltozás. Néhányszor elindult, de a kíváncsiság csak egyre visszatartotta. Mi lehet odabenn? Egyszerre nyílik az ajtó s kilép rajt Grünhut földbirtokos, kereskedő úr, meg négy oláh. Grünhut arca téglavörös, az oláhoké meg szurtos piszkos Az ajtónál már kölcsönösen elül haragjuk. Erősen megrázzák egymás kezét s Grünhút úr vállon veregeti az oláhokat. Sárosy László csodálkozva nézi őket. Hiába gondolkodik, még nem látta ezeket az arcokat. Igaz ugyan, hogy a hosszú hajú oláh mindenütt egyforma, de azért ilyen tüszőt még se viselnek a nyirkutasiak. Hát akkor honnan jöttek és mit lármáztak olyan pogányul ? Grünhut úr arcán haragosra szalad a ránc, mikor megfordul és meglátja a tanítót. Csak egy percig tart az egész, a következő pillanatban mézédes hízelgéssel tessékeli a szobába. Hát legalább egy percre ! Nem, nem engedi el, míg meg nem kóstolja az újtélé likőrt, éppen tegnap érkezett I Jaj, de mennyire fogják a hölgyek sajnálni, különösen a Lonci, úgy is mindennap nehezen várták a kedves tanító úrat. Mikor hazament, valami émelyítő undorodást érzett. Elhatározta, hogy egy hétig nem megy a szatócsékhoz. Inkább beül az öreg jegyzőhöz s lesi, hogy mikor mond egy mondatot, vagy inkább beszélget a szeplős kis jegyző lánnyal. Az édesanyja a díványon feküdt, mellette a vizesedény, fején a vizes ruha. — Megöl ez az átkozott fejgörcs, majdnem beleőrülök. Megsimogatja az anyja szenvedő arcát s szelíden kérdezgeti: — Mióta fáj ? Hiszen három órakor még semmi baja se volt I Az asszony kezével int. — Alattomosan jön, mint az orgyilkos. Hátulról lopózik nesztelen léptekkel. Egy-két szúrás, egy rettenetes nyilalás, azután megbomlik az egész gépezet, nyikorogva megállnak agyam kerekei s belesajdul minden agysejtem a rettenetes fájásba. Ha sokszor rám jön, nem bírom ki, hidd el fiam 1... Fel és alá jár a szobában, egyszerre megáll az anyja előtt. — Bemegyek Enyedre. Majd hozok valamiféle orvosságot. Nem engedem, hogy szenvedj 1... Csak pillanatig tart a jóleső öröm, azután nagy hirtelen felülkerekedik az anyai féltés. Jaj, megint a város, az asztalt vizes tükrében csillogó lámpafény, a szép kirakatok, a nyüzsgő embertömeg, a sok-sok csábítás, a soktéle kisértés... — Ne menj, fiam, csűrön vizes leszel, mire a vonathoz érsz. — Van kabátom 1 Nadrágot, cipőt meg viszek s az őrsi Kovácsnál felhúzom. — Egész éjszaka nem alszol, belebetegszel... — Majd ki alszom magamat holnapután. — Nézd, már nem is fáj a fejem, nincs is értelme, hogy menj!... Mégis elment. Lába alól csicseregve szivárgott a viz, ha túlságos közel lépegetett az árok parthoz, megcsusszant s vöröses agyag szalagot rajzolt a földre, köpeny egét tépte a szél, arcát nedvesre paskolta az eső, de azért ment-ment hosszú léptekkel, lélekszakadva a város felé. Folytatjuk. Küldjünk Pünkösdi üzenetet a harctérre és kórházakba! Menyasszony imádsága elesett vőlegényéért*) Elesett 1 Meghalt! Édes Istenem, Nagy bánatomban ne hagyj vétenem ! Úgy nyomja bús szivemet a kereszt, Engedd hinnem, hogy Te végezted ezt, Könyörgök, szent Atyám, orcád előtt. Légy nékem irgalmas és adj erőt 1 Szép virági láttatnak a mezőnek, Fáj látnom őket, nékem könnyezőnek; Az a virág, mit egykor ő adott, Imakönyvemben bár elhervadott: Illatját most is, mindig érzem, Illatja jóság, hűség, szerelem, Én már Sáron rózsája, gyöngyvirág Nem vagyok néked. Puszta a világ; Tövisek közt liliom se vagyok, Meghaltál s én utánad hervadok. De mégse! Nem ! Hiszek jó Istenemben: ő megvigasztal és megnyugtat engem ; Ha sírnom kell a gerlice szaván, Örülnöm kell neked magyar hazám I Hazáért ment el, érte halt meg ő, Nyugtasd meg őt virágos temető! Zengjen az ének a másik hazárul, S mig majd a sir fölöttem is bezárul: Addig én összeomlott szép reményem, Vértanú hősöm, drága vőlegényem, Hiven megőrzőm szent emlékedet, Ki téged még sirodban is szeret. — Uram, legyen csendes, békés az ál- Szálljon fejére győzedelmi pálma, [ma, S menyasszonyi koszorúmat cserében Váltsd tel egykor koronával az égben ! SÁNTHA KÁROLY. *) Mutatvány szerzőnek sajtó alatt levő művéből: „Háborús Idők Imádságoskönyve. Hadbavonult katonák és azok családjai számára. Irta Sántha Károly. Debreczen, 1916. Hegedűs és Sándor könyvkiadóhivatala.“ A mintegy 10—11 nyom. Ívnyi szép kötésű könyv ára 1 kor. 20 fillér. Nagyobb rendeléseknél árengedmény. Tábori posta. Édes fiam, milyen csodálatos, hatalmas hatásuk van az Isten bölcsességéről és szeretetéről szóló tanításoknak. Ünnepek múltával belesodródtunk a hétköznapok szürke kötelességsorába, verejtékezünk reggeltől estig s igyekezünk, hogy kettő, három helyett elvégezhessük a munkát. Az utóbbit nem hivalkodásképpen említem : nem látok érdemet abban, hogy helyettetek is dolgozunk, hisz ti is véreztek, küzdőtök helyettünk. Éppen csak azt akartam mondani, hogy a mindennapi kötelesség a rendesnél sokkalta jobban lefoglalja az embert s hatalmába keríti a testi és lelki erőt. És mégis I... Mintha sötét, fekete felhős éjszakába harangszó csendülését hallaná lelkem, még most is felém zeng
