Harangszó, 1916
1916-04-30 / 7. szám
52. HARANGSZÓ. 1916. április 30. sett. Megegyeznek az összes adatok !„ »Azért az mégse bizonyos! Sok magyar embernek lehet ilyenforma neve. Pető, Benkő, majdnem úgy hallatszik, egy-egy betűt könnyen eltéveszthetnek a tiszt urak, akik a jelentést írják. Sárfalvi község is lehet még több is az országban, hallottam is róla, meg azután az a bizonyos, aki elesett harminczkét esztendős, az én uram meg még csak Péter-Pálkor lorudl a harmincharmadikba. No, ugy e, ebből is látszik, hogy nem arról van szó abban az írásban ! “ »Szegény asszony, már mégis csak bele kell törődnöd! Tudod, ugy-e, hogy minden katona zsebében hordja kis bádog-tokban a név-céduláját, ha elesik, arról olvassák le a pontos adatokat. Nem lehet ott tévedés!“ „Jaj, dehogy nem! Tudok én arra is példát, mikor az egyik vitéz a másikkal elcserélte a ruháját, aztán a cédulát meg bennefelejtette. Az én Pistám is bizonyosan odaadta a gúnyáját a pajtásának, mert olyan jószívű volt az kérem hogy a szájából a falatot is megosztotta volna mással! “ „Kár reménykedned. Ami kis holmija volt, azt is megküldték, mert téged illet. Ugy-e, hogy ez mind az urad jószága volt?“ Kis csomagot vesz föl az asztalról s tartalmát kirakja az asszony elé: ezüst óra, kis notesz, megviselt bugyelláris... Remegő kézzel szedi kendőjébe Bedőné a kis hagyatékot, de rögeszméje most sem hagyja el: Ez valósággal az én uramé; az órát még legénykorában vette, a födelére — belül — reákarcolta még a nevét is. A noteszbe, ni, a maga kezével irta: »április 20-án három zsák búzát vittem a malomba. Két hét alatt ígérték, hogy hazaküldik. Az őrlő-pénzt a legénynek előre megfizettem. A Riska borjuzását november tizedikére várhatjuk. — »Nagy sebtében cserélhették meg a ruhát, hogy minden portékáját bennefelejtette!“ „Az erszényben pénz is volt, 14 korona és 50 fillér, ezt befizették az adóhivatalba. Majd adok egy kis igazolványt, azt ha felmutatod, bármikor kifizetik.“ „Köszönöm szívességét, jegyző uram, de én azt a pénzt úgyse hozom el, mert hátha az a másik tette a bugyellárisba, akivel az én uram ruhát cserélt. Majd, hogyha hazakeveredik a Pistám, az megmondja, hogy kinek van jussa hozzá.“ ,Az Isten adná, de én nem hiszem. Ezeknek a hivatalos adatoknak alapján nekem mindenesetre törölnöm kell a te nevedet a hadisegélyt élvezők listájáról és nyugdíjért folyamodom számodra. Nem láttok azért szükséget..." „Alássan megköszönöm, de én a nyugdíjat sem fogadhatom el, míg az én uram él. Majd csak megkeresem addig míg megjön, a kettőnk kenyerét ... “ A jegyző ur reáhagyja. Nem tanácsos elvenni a világtalantól a botját, a vízben fuldoklótól a gyönge desz; kaszálat, amelybe kapaszkodik. Ő mindenesetre intézkedik, ahogy kötelessége előírja, s közben majd a hatalmas idő is elvégzi a maga dolgát és megedzi a keserves valóságra ezt a meggyötört szívet... Elköszön Veronka tisztességtudó- an és elindul hazafelé. Gyermekét karjára emeli, mert az nem tud lépést tartani szapora járásával. Lába előtt zörgő akácfa-lombot kerget a szél... Feljött az égre a későnkelő őszi nap is és aláküldi sugarait, de a kis-kertekben a Kata-rózsák — sárgák, pirosak, fehérek — míg tegnap még oly viruló színekben pompáztak, nem mosolyognak többé vissza reája. Lekonyult fejjel állnak sorfalat, megcsípte őket a kora dér. Végig tülköl a pásztor a falun, nyílnak a kisajtók és asszonyok, leányok terelik ki a röfögő Riskákat. — Csodálkozva nézik a sápadt Bedőnét, aki nem köszön, nem szól senkinek csak megy, mint az alvajáró előre. Olyik már tudja a szomorú hírt, odasugja a másiknak, törölik a szemüket, és szánakozva utána bólogatnak. t Az egyik házból törődött öregasszony siet elő, és hangos sírással esik Veronka nyakába: Óh, te szegény öcsém! De korán özvegyen maradtál! Nincsen már a te fiadnak apja, oda van a jó kenyér keresőtök! Száraz szemmel bontakozik ki Bedőné az ölelésből, s szigorúan utasítja vissza a részvétet : „Ráérünk még simi, ángyomasz- szony, majd ha bizonyosat tudunk; majd ha vége lesz a nagy kavarodásnak, és az uram mégse került elő. — Nem adok én semmit arra az írásra, amit a jegyző úr mutatott; tévedés van a dologban, nem engedheti az Isten“ — és elsiet. Ahogy belép kis szobája ajtaján, csodálkozva látja, hogy milyen barátságtalan rideg hely az, pedig vígan zöldül a rozmaringbokor, — az ablakban a muskátli tele van virággal, s a napsugár pazarul csillogtatja a fiókos-szekrény üveg-kincseit, csak épen hogy az öröm költözött el belőle, s a reménység is búcsúzni készül. Nem, azt nem engedi. Megragadja mind a két kezével és nem bocsátja el 1 Egy almát vesz le a szekrény tetejéről és a gyermek kezébe adja hogy csendesen maradjon, maga pedig leül és folytatja a tegnapi levelet: „Az a hír jött felőled, hogy elestél volna a csatában édes jó uram, de én azt nem tudom elhinni. Hogy soha többet itt az asztalnál egymásmelleit ne ülhessünk, meg ne szeg- hesd barna kenyerünket. Nem büntethet ennyire az Isten. Hiszen mi nem kívántuk senkinek kárát, megelégedettek voltunk a magunk szegénységében, ajtónk elől alamizsna nélkül nem küldtük el a szegényt, s szívesen dolgoztunk későn korán. Gyermekünket is az Ur félelmében akartuk nevelni, miért fordult volna hát haragja ellenünk ? Nem is tekintelek én tégedet halottnak, hanem várok rád hűségesen, mert tudom, hogy visszajössz hozzánk. Ha évek múlva is, ha idegen rabságtól megtörve is, majd csak hazakerülsz; én mindennap megvetem az ágyad. A szőke hajam addig talán megőszül a gondtól, de a szívem mindig a régi marad hozzád“... Derék magyar vitéz, jó Bedő István, pihenj nyugodtan az idegen földben, hol annyi hős bajtársaddal együtt aluszod örökös álmodat! Mert bár hősi-halálodról szól a jelentés, valójában még se haltál te meg. »Halott csak az, kit elfelejtenek!“ Lábaink szövétneke. Az Urnák félelme hosszabbítja meg a napokat; az istenteleneknek pedig esztendeik megrövidülnek. Az igazaknak reménysége öröm; az istentelenek várakozása pedig elvész. Erősség a tökéleteseknek az Urnák úta; de romlás a hamisság cselekedöinek. Az igaz soha meg nem mozdul; de az istentelenek nem lakják a földet. Az igaznak szája bőségesen szól bölcsességet; a gonoszság nyelve pedig kivágatik. Az igaznak ajkai az Istennek jótetszőt ismerik; az istenteleneknek szája pedig a gonoszságot. Példabesz. 10, 27-32. Annakokáért a mozdíthatatlan országot felvevén, tartsuk meg a kegyelmet, melynek általa úgy szolgáljunk
