Harangszó, 1916
1916-04-30 / 7. szám
1916. április 30 HARANGSZÓ. 53 Jstennek, hogy néki kedvesek legyünk, félelemmel és tisztelettel. Mert a mi Istenünk megemésztő tűz. Zsid. 12, 28—29. Hallelujah! Magasztaljátok az Urat, mert jó: örökké való az ö kegyelme. Ki beszélhetné el az Úr nagy tetteit? ki zenghetné el minden dicsőségét? Boldog, aki megtartja a törvényt és igazán cselekszik minden időben. Emlékezzél reám, Uram, népedhez való jóságodért; jöjj el hozzám szabadosoddal. Hogy láthassam válasz- tottaidhoz való jóvoltodat és örvendezhessek néped örömébe; hogy dicsekedjem a te örökségeddel. 106. Zsolt., 1—5. Én pedig ezt mondom néktek: Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, jól tegyetek azokkal, a kik titeket gyűlölnek: és imádkozzatok azokért, a kik titeket háborgatnak, és kergetnak titeket. Hogy legyetek a ti mennyei Atyátoknak fijai, ki az ö napját feltámasztja, mind a gonoszokra, mind a jókra, és esőt ád mind az igazaknak, mind a hamisaknak. Máté ev. 5, 44-45. Tábori posta. Édes fiam, kora reggel köszöntünk sorainkkal. A nap eloszlatta az éjszakai felhő- kárpitot s aranyos verőfényét rára- gyogtatta az ablakom alatt virágzó almafára. Harmatcsepp-gyöngyökkel van kirakva a fiatal ág, s ezüstös fátyol alatt csillog a gyönge virág szirma. Húsvéti verőfény 1 A húsvéti reggel első köszöntése! Nem véletlen, hogy levélírással kezdem. Ezzel köny- nyítek mindnyájunk szíve fájdalmán. Mert, hidd el, édes fiam, nemcsak neked, nekünk is nehezünkre esik, hogy nem lehetsz közöttünk. Mindig nehéz, de ezeken a szeretet-napokon, melyek a rendesnél is közelebb hozzák a szíveket s megerősítik a családi kötelékeket, még sokkalta nehezebb. Éppen tegnap kinn a kertben virágos ágot tört le a Pistike s diadallal lobogtatva, hozta szobámba. Ne bántsd, édes kis vitézem, mondtam neki, a fának is fáj, meg a letörött galynak is fáj. Nézd csak a törés helyét, gyöngyözve csordul agalyacska könnye. Rád, meg magunkra gondoltam, édes fiam. De hogy egy rövid imádságot s egy húsvéti éneket elmondtam, megnyugodott a lelkem. Isten akaratát látom a ml szomorúságunkban. Óh milyen kicsiny hitűnek kellene lennem, ha nem érezném, hogy ez a bánat javunkra van. És milyen megátalkodottnak, ha nem engedném, hogy Istenhez vezessen I Azt is tudom, hogy ezer és ezer, millió és millió családnak ilyen szomorú a husvétja, miért követelhetnénk éppen mi kiváltságosabb sorsot. Inkább hálásaknak kell lennünk a megmaradt boldogságért I Találkoztam szegény Németh Jánosnéval. Tiz évet öregedett egy esztendő alatt, talán még többet is, mióta tudja, hogy négy fia közül kettő már örökre kiejtette kezéből a fegyvert. Szegénynek vájjon milyen husvétja lehet ? Jaj, dehogy is zúgolódunk, jaj, dehogy is követelődzünk, inkább hálát adunk a jó Istennek s imádságban köszönjük meg irántunk tanúsított kegyelmét. Imádkozzál te is velünk, édes fiam, hadd legyen teljes a mi hálaadásunk! Te ott énekled a húsvéti éneket, mi pedig itlhon: „Az Úr feltámadott, diadalmaskodott már a halálon. Erejét elvette, megszégyenítette, az Urat áldom!* De itt is, ott is ugyanaz az ének, ugyanaz az örökkévaló igazság, és ugyanaz az imádságot meghallgató Isten. Bárcsak mindenki meglátná, hogy bűn és halál felett egyedül ő vett és ő ad győzödelmet! A jó Isten legyen veled és minden bajtársaddal, édes fiam 1 Szeretettel ölel édesapád. Akiket vissza várnak... Mindert családban van, kit vissza várnak... Az estebédhez ülnek szótlanul; Könnyűje csordul az édesanyának, A kis lány imádságot tanul... Rakásra hullnak hosszu-hosszu percek, Az étel érintetlenül marad, Majd méltósággal jön az álomherceg... S aludni térnek szépen, hallgatag. Az éji mécstől nőnek bent az árnyak... Minden családban van, kit visszavárnak... A mozdulatlan selymes szempillákon Az álom tündérujja átrezeg, S jövőbe látnak mind az éjszakákon Az álom-fátyolos kisirt szemek. Harangok zúgnak glóriás ünnepre, Vitézeink im visszajöttek mind; Fehér az oltár hófehér leple Urunk Jézus le ránk áldón tekint. Felbúg hpngja fent az orgonának, Minden családban van, kit visszavárnak... Minden családban van, kit visszavárnak, Pedig nem egy örökre elmarad. Elszáll a hangja majd az orgonának És gyász borítja az oltárokat. Az álom majd sivár valóra törpül, Ti szent bánatra ébredő anyák! Ne jöjjetek ki hát az álomkörbül, Aludjatok tovább! Jó éjszakát! Az éji mécsből nőnek már az árnyak, Sokan lesznek, kiket hiába várnak... SPÄTH GYULA. A kötelesség* útja. Elbeszélés. Irta : Kapi Béla. Harmadik fejezet. A tanító naplójából. Folyt. 7. Október 15. Megkezdtem a tanítást. 32 gyerek ült a padokban egymás mellé. 8—11-ig voltam a tanteremben s olyan fáradtan jöttem át szobámba, mintha hajnaltól késő estig aratók élén jártam volna a búzatáblát. Nem az izmom fáradt el, nem a karom, nem a lábam, hanem a lelkem. Halálos fáradtság zsibbasztja bensőmet s alig tudom elképzelni, hogyan birom ki azt az életet, mely be van zárva az alacsony ablaku tanterem négy fala közé. Hiába meszelték fehérre a falat* hiába zsurolták sárgásra a padlót, a gyerekek szurtosak, beesett szemük karikás, nézésük bágyadt, élettelen. Megállás nélkül magyaráztam, igyekeztem lekötni figyelmüket, megszerettetni magamat, meg az iskolába járást, de olyan lelkevesztetten néztek rám, mintha csak néhány pillanatra tértek volna vissza ebbe a világba. Legtöbbje arcáról lerí az éhség, a nyomorúság. Ruhájuk rongyos, külsejük elhanyagolt. Nem tudom: tudok-e belőlük valamit nevelni ? Mondják, hogy a falu gyerekeiben a falu felnőttjei újra megismétlődnek. Félek, hogy hiábavaló minden fáradozásom. Amit nehéz munkával kij avítgatok, azt a felnőttek iskolája, az otthon, a falusi élet megint lerontja. De hát mi közöm nekem ezekhez a kérdésekhez ? Engem tanítónak állítottak be s azt a kötelességemet becsülettel elvégzem. Reggel 8-kor bemegyek, likőr hazaeresztem a gyerekeket. Délután 2—4-ig tanítok, azután végeztem. Mit törődöm azzal, ami az iskolán kívül történik? Október 16. Reggel bementem a tintásüvegért az iskolába. Hét óra lehetett. Hát az utolsó padban már ott ül egy fiatal nebuló. Tiszta arcú, kerek koponyáju gyerek, szeméből értelem s meleg érzés sugárzik. Meglepődve ránézek. Ejnye, hol is láttam ezt a jóformáju gyereket ? — Hát te ki vagy ?.. . Felugrott, összeütötte a bokáját s bátran szembe nézett. — Kovács Ferkó vagyok, tanító úr. — Kovács ?... Kovács Ferkó ?... Nem is emlékszem rád. — Nem voltam még iskolában, tanító úr. Az őrsi Kovács Péter fia vagyok, kérem alássan, én láttam a
