Harangszó, 1916
1916-04-30 / 7. szám
HARANGSZÖ. 1916. április 30 50. és december hó 1-én esedékesek. A pénztárjegyekből csak 2000, 5000, 10,000 és 50,000 K n. é. hadikölcsön kötvényt ad ki az állam. Magyar népünk eddig is minden téren megtette a magáét! Álljunk most is össze s teljesítsük most is mindannyian kötelességünket! Jegyezzen mindenki hadikölcsönt! Szegény a fillérjét, gazdag pénze egy részét ne sajnálja, mikor a hazáról van szó! Hősi halált halt... Elbeszélés. Irta: Farkas Mihályné. Korán száll le az őszi alkonyat, és a kis falusi házak között úgy terjeng, nő a sötétség, akárcsak a bánat, mely a szívekre nehezedik ebben a szomorú világban. Bedő Istvánné elintézte már minden házi dolgát, a kis fiát is lefektette festett ágyába a csikós párnák közé, s még alighogy elkezdte az altató mesét: „Volt egyszer egy ici-pici emberke, csak akkora, mint a hüvelyk ujjam, Hökköm Matyinak hívták“ — már jóizü szuszogás jelezte, hogy a kis vitéz a sok játszásban elfáradtan mélységes álomba merült. Ekkor lassan elosont alvó kedvence mellől, meggyújtotta a lámpát, és elhúzta a piros kartontüggönyt a kis ablak előtt. Levette az iró készséget a szekrény tetejéről s Íráshoz készült. Úgy látszik gyakran történt ez mostanában, mert a kis tintás-üveget nem kellett vízzel föltölteni, s a rozsdás szárba új toll illeszkedett. A sublót legfelső fiókjából táborikártyát vett elő az asszony. De sok időbe került mire az asztalhoz újra visszatért, mert a fiókos-szekrény tetején cifra üvegpoharak, aranyos csészék, papirosból készült virágbokréták között, a díszhelyen föltámasztva egy fénykép állt, ennek nézésébe merült. Délceg huszár képe volt az, mentével a vállán, leszíjjazott csákóval a fején s férfias elszántsággal nagy, komoly szemében. Bedő Istvánt ábrázolta, aki másfél évvel ezelőtt elment a csatába, és tiz hónapja, hogy nem jött híradás felőle. Ír már az asszony. Durva munkához szokott keze nehézkesen vezeti a tollat a rózsaszín papíron. Soha, mióta az iskolából kikerült, annyi betűt nem vetett Veronka, mint a háború kezdete óta. „Kedves Uram! Kívánom, hogy ezen pár rend írásom friss, jó egészségben találjon. Igaz, hogy már a tavasz óta nem adtál hirt magadról, de azért bízom a jó Istenben, hogy nincsen semmi bajod, csak talán eltévedt a leveled, vagy nincsen érkezésed énnekem imi. Én azért minden héten küldök neked egy kártyát, ha egyik nem, a másik majd talán csak eljut hozzád. A Pisíike már szépen beszél, Istenem — mikor elmentél még pólyás gyerek volt — már 2 pár cipőt elszaggatott, nem panaszképen mondom. A télre kis csizmát vettem neki, a Te vőlegény csizmád se volt drágább most öt éve. Ha kérdik tőle: mi leszel? azt mondja, hogy: huszár! és szalutál keményen. Igen jó, szófogadó kis gyerek. Csak te egyszer haza kerülj édes Pistám, nem lesz nálunk boldogabb pár ember a világon. Én addig gondját viselem mindennek s ami hadisegélyt kapok, abból is megtakarítok amit lehet. A Mihók bácsival elvettettem a kis búzaföldünket, ha a jó Isten szerencsét ad, lesz kenyerünk a nyáron. Az öreg ártány derekasan hízik, jó ára van, majd eladom, nekünk elég lesz a kis süldő is. A Zsömle megborjazott szombaton virradóra. Szép kis üszőborja van, vörös-tarka, egészen az uraság fajtája. Édes anyánk- asszony megvan egészségbe. Néha beleáll a derekába a szárazfájás, de csak megint kidörgölöm belőle. Sokat búsul érted, hogy nem veszelődtél-e el, ott a messze idegen országban, de én tudom, hogy visszajössz, mert későn-korán buzgón imádkozom érted ! Ezzel zárom levelemet és maradok a Te hűséges feleséged Veronka. Készen van a levél, csak még a címet írja reája: Bedő István tizedesnek, a 7. huszárezred 3. századában. Tápori-posta 46. Hogy átolvassa, közben kétszer is följebb csavarja a lámpát, mivelhogy olyan homályosan ég. Vagy talán a szeme lábbadt könnybe ? Le-letörli a keze fejével. Megzörgetik kívülről az ablakot; az asszonynak eláll még a szívverése is. — Jóságos ég — ha az ura jönne meg váratlanul. Oh, dehogy, dehogy, balga reménység! Az nem zörgetné az ablakot, csak reányitná az ajtót szép csöndesen, a szívére ölelné, és simának egymás karjaiban a viszontlátás boldog örömében. Vagy sürgönyt hoznak talán? — Reszket a hangja, ahogy kiszól: — Ki kopog? — Én vagyok, Veronka húgom, a kisbiró. Egy szavam volna hozzád. Még nem feküdtél le ? — Óh, dehogy 1 Kend az, János bácsi ? Kerüljön beljebb! — Jó estét adjon Isten! Mivel foglalatoskodol — húgom — ilyen , későn ? — Levelet írtam az uramnak. Hát kend mi jóban fárad ?“ Az öreg ember szánakozó pillantással néz a fiatal asszonyra. — Az uradnak írtál ? Hm! — Hát — hogy is mondjam csak — a jegyző úr küldött, hogy asszonyka néznél be hozzá az irodába holnap reggel. Valami kis beszédje lenne veled. — Jaj, csak nem érkezett valami rossz hir az uramról ? János bácsi, nem tud valamit felőle ? j — Én reám, fiam, nem bíztak egyebet, minthogy a jegyző úrhoz rendeljelek. Nem messze van már a reggel, majd akkor megtudod, miről van szó. — Jó éjszakát adjon Isten !“ Két kezét ölében összekulcsolva ott ül az asszony a pádon, kétségek martaléka. Jaj, dehogy nincs messze a reggel annak, ki izzó rettegést táplál szívében, és ha eljön, mit hoz magával váljon, nem-e a legszörnyűbb bánatot ? Valami végigsimítja arcát, amint csüggedten a falhoz támaszkodik, s kellemes illat üdíti túlfeszült érzékeit. A rozmaringbokor az, a pad mellett, amelyet gondos keze ládikába ültetett s a szobába hozott télre a kis kertből. A rozmaringbokor! Milyen gazdagon kihajtott újra, pedig most öt éve letördelte a násznép minden ágát, mikor ő az urával esküvőre ment. Sokáig kellett egymásra várniok, míg ezt a kis viskót megszerezhették, ahol fészket rakjanak, de híven kitartottak a szere te tben, és az Úr megáldotta kezük munkáját. Azután már nem volt egyéb kívánságuk, minthogy együtt tölthessenek el egy szerény jámbor életet, és együtt hordozhassák annak terheit. Hogy örültek a kis fiúnak, mikor pár év múltán megszületett, midőn már-már azt hitték, hogy az Ég megtagadta tőlük a legnagyobb áldást — a gyermeket. „Nekem már van kis szógám,“ tréfálkozott István gazda, „ha még neked is ád az Isten egy kis szógáló leányt, kitelik a háztól az egész cselédségünk!“ Akkor kitört a háború, és végeszakadt egyszerre a megelégedett boldogságnak. Elvitték Bedő Istvánt még a legelsők között, nem láthatta azóta a háza-népét, egy-egy tábori-lap ha hirt hoz felőle. „Ne bánkódj miattam, virágszálam, meglátjuk egymást nemsokára ! Úgy vágjuk a muszkát, mint a répát, szüretkor otthon leszünk!“ Később már csak Husvétra ígérte a viszontlátást,
