Harangszó, 1916
1916-04-16 / 5. szám
34. HARANGSZÓ. 1916. április Í6. Nem hogy megcsodálták volna a szép járást, hanem kinevették érte! Aki látta, mind megállt s alig tudott hová lenni a nevetéstől, úgy kiabált: nézzétek csak, mily furcsán jár ez az idegen 1 Az idegen most már köteles tisztének tartotta, hogy a szemrehányást elhárítsa magáról. Ti — kiáltotta nekik — ti sántíttok, de nem én 1 Le kell szoknotok a természet ellenes járásról I De a lárma most már igazán nagy lett, hogy meghallották az idegent — beszélni. Persze kinevették azért is, hogy nem dadog, amit ők elegánsnak, szépnek tartottak. Halljátok, az idegen nem dadog, elég gyalázat, — kiabálták feléje. így gúnyolták, csúfolták az egész országban. Eddig tart a mese. Mi már most ebből a tanulság ? A tanulság az, hogy a megszokás a hibát is széppé avatja, ha ifjúságunktól fogva láthatjuk magunk előtt. És hiába fog akarni valami bölcs bennünket fölvilágosítani, hogy mily balgatagok vagyunk, mi fogjuk őt balgatagnak tartani, pusztán azért, mert ő bölcsebb nálunknál. Gellert-nek (1746) ez a mély értelmű meséje jut eszembe, valahányszor a mi megszokott hibáinkra és bűneinkre gondolok. Legyenek azok egyéni, vagy faji, vagy akár közös emberi hibák és bűnök. Hány, de hány oly vétekben és hibában leledzünk, melyek a megszokás által természetesnek tűnnek fel előttünk ?! Mintha úgy kellene lennie. S az nem is fogja észrevenni soha a hibát, aki ugyancsak behódol neki, mint a többi, hanem egy idegennek kell jönni, olyannak, aki nem szenved a hibában, egy kívül állónak, hogy öntudatra ébresszen bennünket. A vallás nyelvére lefordítva ezt az életigazságot annyit jelent a fönti mese, mintha a sánták országa helyébe a bűnösök országát tennők az idegen ember helyébe pedig a vallást. Mert a vallás az ősbűnös emberi természetnek idegen valami, mint a sántáknak az egyenes ember járása. A bűnös emberi természetnek épp oly kinos a vallás parancsszava: bánd meg bűneidet s megismert vétkeidtől tartózkodj! — mint ama mesebeli idegennek fölhívása a sánták országában : szokj átok le rossz szokásto- kat I A megszokott, kora ifjúságban lélekbe évődött bűn nem akar kisza- kíttatni onnan, hanem tovább is élni akar, mert a bűnnek is van létfönn- tartási ösztöne. Ha egy kora ifjúságától iszákosságához, paráznasághoz, hazudozáshoz szokott ember elé állok s a vallás szent nevében azt mondom neki: hagyd el eddigi éledet s kezdj mást, az az ember mindenekelőtt a bűn létfönntartási ösztönét fogja érezni tombolni bensejében, és fájdalmasan visszataszítónak és kegyetlennek fogja ismerni e percben a vallást. Hiszen egész élete, egyénisége összeomlik, ha megfogadja a vallás parancsszavát! Le kell mondania, el kell hagynia bicegő, sántító életben járását s — egyenesen kell járnia. És a bűn válasza a vallásnak sokszor az, ami a mesében, hogy kineveti. Győzött benne a bűn faj fenntartási ösztöne, mely mint fejedelemség és hatalmasság bilincsbe verve tartja. Oh a bűn félelmetes ellenség I Mikor fog megvalósulni a szentek országának, a szentek egyességének nagy keresztyén reménysége, amelyben a hiszekegy harmadik hitágazata szerint hiszünk? Amidőn a bűn lesz idegen a szentek országában s úgy fognak ránézni az ország lakói, mint kiközösítendő jövevényre ? Amidőn megfordul Gellert meséjének értelme s az egyenes járásúak fogják dorgálni a bűnben sántikáló idegent. Hosszú út vezet odáig, míg a szentség helyett a bűn lesz idegen számunkra; amidőn a megszentüléshez oly sok egyéni közünk lesz, mint volt előbb a bűnhöz. Csak mutatkoznék a megszentelés utáni vágyban annyi hév bennünk, mint amennyi megnyilatkozott megszokott bűneink védelmében. Ha avval az elemi őserővel ölelnők át Krisztus váltságát, ami azelőtt a bűnhöz nyűgözött bennünket, megrepedeznének s földre omlalának a bűn várának Jerikó-fa- lai... Amig az egyenkénti és a világmegváltás meg nem történt, addig az egyenes járás lesz idegen a sánták birodalmában 1 A tűzkeresztség. Feljegyzés a harctéren. Irta: Mosberger Mihály tizedes Stanislawczyk 1916 március 1. Valamikor régen temetés volt egy dunántúli kisközségben. Kocsis Já- nosné állt a megboldogult férj koporsója mellett és egyetlen fia Jóska. Anyagi gondok nem nagyon aggasztották az özvegyet, mert Kocsis János derék, szorgalmas és istenfélő ember volt s a mellett, hogy családjának a mindennapi kenyeret megkereste, még kis vagyonát is gyarapította, amiből az özvegy és a még kiskorú fia becsületes munkájuk mellett könnyen megéltek. Az évek múltak és Jóska gyerekből csinos legényke lett, s már ő lett volna hivatva, a kis gazdaságot vezetni és tovább fejleszteni, de a helyett szomorú szívvel tapasztalta az özvegy anya, hogy fia rossz útra tért. Szót nem fogadott, sőt tanácsait sem fogadta már meg, korhely lett, a korcsmákat bújta, a dolog meg sehogysem ment nála. A kis gazdaságon hamar meglátszott a rossz kezelés, napról-napra fogyott. S mikor ezért az anya dorgálni próbálta, — a kezeügyébe eső kést dobta utána. A faluban nem volt már becsülete, az emberek kerülték, sőt a legjobb barátai is elfordultak tőle. De ő dacára mindennek rátartós volt és örült, hogy tőle mindenki fél. Közben katona lett. Az anyának egyedüli reménye volt, hogy kato- náéknál majd megtanítják becsületre. De itt sem mentek vele semmire s mikórra letellett volna a három év, büntetésből megtoldották kettővel. Ennek letelte után már nem is tért vissza falujába, jobbnak látta a városban megtelepedni. Itt évekig csalásból és lopásból élt, később már a gyilkosságtól sem riadt vissza, amiért aztán fogházba is került, itt is rosz- szul viselte magát. Az évek múltak s a békés napokat követte a háború. A hazának szüksége volt minden fegyverfogható férfira. A most már őszülő Kocsis József börtönének ajtaja is megnyílott s tudtára adták: „Te még hadköteles vagy és a harctérre fogsz menni I Ha jól viseled magad, hátralévő büntetésedet elengedik!“ „Nem bánom*, gondolta, —■ az egész csak egy kis változás. Különben neki már mindegy, a haza, az otthon, a szülői ház, előtte csak mind mind üres szavakká lettek 1 A durva rabruhát fölcserélte az egyenruhával s csakhamar észrevette, hogy az emberek szemében milyen nagyra nőtt egyszerre. Bajtársai nem kerülték és a világ is egész más szemmel nézte, mint azelőtt. De csakhamar fájdalom vegyült örömébe. Bajtársai beszéltek szüléikről, feleségükről és gyermekeikről. Mind szorgalmas ember volt, mind szerette családját. — És ő, aki máskor dicsekedett gonoszságával, ott állt némán, lehajtott fővel, s bár nem akarta bevallani, de mégis szégyelte magát bajtársai előtt, A mozgósítás utáni 11-ik nap éjjelén trombitaszó harsogott végig a városon, és a kék ruhás népfelkelő csapat a hajnali órákban már kint
